Igen erős előadással nyitott a Jókai Színház: Örkény örökbecsű darabját, a Tótékat láthatta a közönség Tege Antal rendezésében. A díszletet – amellyel a közönség még a játszó személyek előtt találkozik – a rendező tervezte: padlón a második világháborús szovjet hadszíntér – egyik-másik városnév a mostani hírekből is ismerős lehet. Előtérben a család szedett-vedett bútorai, a falusi idill, Tót uniformisa a szobainason – mögötte pedig Mátraszentanna a gyantagyűjtők tábortüzeivel, hátuk mögött a világ. A doboz-falak már az Őrnagy érkezése előtt láthatók, ezekre vetülnek ki a mozgóképek, amelyek teljessé teszik az előadást, s ezek szolgálják azt a zárlatot, amely tulajdonképpen egyenesen következik annak egészéből, mégis a meglepetés erejével hat, és teljessé teszi a néző megrendülését. A mozgóképekről külön is írni kell, egyrészt mert a XXI. században létjogosultságuk van a színházi szentélyekben is (a legutóbb itt játszott Örkény-darabban, a Macskajátékban is találkozhattunk velük), másfelől pedig azért, mert a valóság kontextusába helyezik az előadást, amelyet különben a mi nemzedékünk hajlamos elemelt, szimbolikus értelemben nézni, megfosztva a II. világháború összefüggéseitől. Számos másik mellett nagy erénye az előadásnak ennek az összefüggésnek a visszacsatolása. A filmhíradótól az egykori, Don-kanyart túlélő magyar katonák visszaemlékezéseiig, közben-közben Chaplinnel és szirénhangon katonadalt búgó énekesnővel minden részletnek helye van ebben a nagy egészben, ahogyan a mai összefüggéseket sem nélkülöző, híradó-szerű összefoglalásnak is az 1942. évről. Ne felejtsük el, hogy Örkény maga is a saját bőrén tapasztalta meg ezt a háborút.
Örkény két fő- és egy kulcsszerepet írt, ezen felül csak karaktereket: Ágikát (Földesi Ágnes Villő), aki kamaszosan rajong az Őrnagyért, és számos olyan ötlet származik tőle, amely megnehezíti az apja életét. Mariskát (Fehér Tímea), aki végtelenül engedelmes, hiszen vissza akarja kapni a fiát, és ezért urával és parancsolójával is szembeszáll, valamint természetesen a falu lakóit, akik a maguk módján mind segítik Tótékat. A kulcsszereplő, a bolond postás (Gerner Csaba) emberségesebb, mint a közösség többi tagja, hiszen a maga sajátos eszközeivel megpróbálja tőlük távol tartani a külvilágból beszűrődő rossz híreket.
A nem túl okos, a maga szabályai szerint, kényelmesen élő Tótnak (Katkó Ferenc) az első, félig elszívott cigarettával keseredik meg a szája íze, pedig az Őrnagy még meg sem érkezett. A torzóban maradt szivarka, a tagokban ragadt nyújtózkodás, az ásításkor ki nem fújt levegő, a folytonos, kényszerű bocsánatkérések mint a stációk lökik tovább Tótot, hogy felérjen a maga Kálváriájának tetejére. Nem titok, hogy a darab végén Tót kipucolja az életéből az oda nem illő elemet, de az előadás zárópontja nem a margóvágó baljósan beszűrődő csapása – és milyen jó, hogy tartogat még nekünk valamit, amitől nem leszünk nyugodtabbak, de legalább tisztán fogjuk látni: hogy egy, egyetlenegy fiú elveszítésével is oda lehet a világ.
„Ha észreveszem, hogy valamiben feszélyezem magukat, én már el is utazom” – mondja az Őrnagy, akit illő késleltetéssel tesz fel a színpadra Örkény. Az Őrnagy nem is egy ember, hanem tulajdonképpen egy szimbólum, maga is egy megnyomorított áldozat, aki a háborút hozza magával málhazsákjában a hátországba. Alárendeltje nem a fiú, hanem az önként felajánlkozó családja lesz, ő pedig apránként kaszárnyát csinál az otthonukból. Lendületessége, a harctéren megszokott harsánysága ellentéteben áll Tót megfontoltságával, halk beszédével. Czitor Attila a legapróbb részletekig felépítette az Őrnagy neurózisát, folyamatos feszültségét: úszik a verejtékben, a megháborodott, folyamatos életveszélyben élő embert mutatja meg nekünk. Nem gonosz, csak a saját megszokásait akarja követni. Az előadás egyik tetőpontja az a szónoklat, amelyet a dobozolásról tart a családnak: érdemes ennek részleteit értő fülekkel hallgatni, gesztusait értelmezni.
Nem olcsó sztereotípiákkal dolgozó, érzelemvadász, kéretlenül nevettető vagy blőd, hanem okosan rendezett és mértékkel adagolt, értékes előadás, amelynek a megnézésére évek múlva is emlékezni fogunk.
A múlt század közepének viseletét tükröző jelmezeket Kiss Kata tervezte, a játéktér kidolgozásában ötleteivel Vacsi Dávid segített. Az előadás további szereplői: Gerner Csaba / Koleszár Bazil Péter, Lénárt László, Balázsi Róbert, Lehoczki Orsolya és Szabó Zoltán.
Szilágyiné Szabó Ágnes
Megnézné az előadást? Jegyet itt válthat: https://jokaiszinhaz.jegy.hu/program/totek-135595
