Zalán Tiborral, a Jókai Színház szerzőjével és dramaturgjával Szil Ágnes készített interjút.
– Az egyik legutóbbi sikered, hogy tagjai soraiba választott a Magyar Művészeti Akadémia. A számos díj, kitüntetés, elismerés után ezt mennyire értékeled?
– Évek óta felmerülő kérdés, hogy belépek-e a Művészeti Akadémiába. (Évekig hezitáltam, az Akadémia körül, de pontosabb, ha azt mondom, az Akadémiák körül, sokféle eltartás és egymásnak ellentmondó véleményformálás tapasztalható.). Nézd! Összeírtam több mint 60 könyvet, a színházi bemutatóim száma – itthon és külföldön – meghaladja a százat, idegen nyelvekre fordítottak… A teljesítményem alapján – feltételezem – megillet egy akadémikusi szék jelenlegi művészeti életünkben. Felmerült kérdés többekben, és erről a nyilvánosság előtt kértek számon, hogy az akadémiai tagsággal feladtam-e a szabadságom, amit negyedszázada „megállás nélkül” hangoztatok. (Mit hangoztassak, ha ez érdekli a kérdezőket?) Akkor adtam volna fel bármit is, ha feltételt támaszt az MMA a belépésemmel kapcsolatosan, vagy valamilyen ígéretre kötelez. Sem nem kértek, sem nem ígértek semmit, tehát a helyzetem a magyar művészeti életben nem változott. Csak az egyik Akadémia székére leültem, amelyre érdemesnek tartottak. Mivel a másik Akadémia nem kért ilyesmire, így nincs mód, hogy két széken üljek egyszerre, vagy esetleg két szék között.
– Sok-sok éve, egészen pontosan 2008 óta dolgozol a Jókai Színháznak dramaturgként és szerzőként. Mely darabok voltak számodra a legemlékezetesebbek? Min szerettél dolgozni?
– Érdekes, amit mondasz. 15 éve? Észre se vettem, hogy így elment az idő! Nehezet kérdezel. Nem emelnék ki előadást, ez olyan, mintha azt kérdeznéd, a két lányom közül melyiket szeretem jobban. Boldog voltam, amikor a hatvanadik születésnapomon a színház meglepetés-könyvben megjelentette azokat a darabjaimat, illetve színpadra alkalmazásaimat, amelyeket nekik, pontosabban nekünk, írtam. Megbecsülés számomra, hogy szükség van a munkámra, és leszámítva a szokásos – elsősorban ízlésbeli, és nem szándékokban definiálható – súrlódásokat, jól érzem magam.
– A Bárka barátja is vagy. Szerettünk volna találkozni veled a folyóirat gáláján, de csak egy versvideót küldtél. Persze annak is nagyon örültünk…
– Szerettem volna ott lenni a Bárka ünnepén, ahogy eddig szinte mindig ott voltam, de idén elvállaltam az újra indult Országos Színházi Találkozó előadásainak válogatását, ezért éjjel-nappal úton vagyok.
– Nem is tudom követni, merre jársz.
– A családom se. Többet mondok, én se. Igazolt hiányzásom van tehát mindenhol, a saját színházamban is, de ez nem mulasztja el azt a hiányt, ami bennem keletkezik meg azáltal, hogy nem lehettem, és nem lehetek, a barátaim között. Nekem a Bárka nem folyóirat, amikor rá gondolok, hanem a barátaim, szerkesztők, szerzők, munkatársak, úgy nagyon együtt. Amikor folyóiratként olvasom, az ország egyik legrangosabb folyóiratát tartom a kezemben. Büszkeség számomra, hogy a folyóirat számontart, és időről időre jelez, amikor hiányát látja az írásaimnak. Ennél többet egy folyóirat nem adhat a szerzőjének.
– A végére maradt az obligát kérdés: min dolgozol most?
– Ez ebben a pillanatban a legkevésbé obligát kérdés, tudniillik december 31-ével nemcsak a Felezőszonetteket fejeztem be, amelyek könyvhétre megjelennek kötetben A nehéz léptű ember címmel, hanem ezzel befejezem a versírást is. Három feladatot teljesítek még biztosan. Idén szeretném befejezni a Papírváros ötödik kötetét, és még írok két drámát, ígéretem szerint. Tervezem, jövőre megjelenik a Papírváros ötödik kötete, 2026-ban pedig megjelenik az öt könyv együtt. Azt a nagy és olvashatalan könyvet majd elolvasom, és ha túlvagyok rajta, abbahagyom az irodalmamat.
– Nem valami vidáman hangzik…
– Ez a legvidámabb elég. Elég volt ennyi belőle. Szeretnék kívül lenni. Tényleg kívül, és már nem csak az irodalmon. Szeretném, ha az agyam nem fölösleges dolgokon járna egyfolytában. Talán elfáradt bennem az akarás. Állítólag szép az élet. Ismerkednem kellene vele, amíg nem késő. (És ha mégsem hagynád abba, kérdezheted, ahogy a feleségem is megkérdezte, azt válaszolnám, az is az én döntésem lesz!)
Szil Ágnes
