A Tündéri című előadásban, amely az Aradi Kamarszínház és a Békéscsabai Jókai Színház koprodukciójaként jött létre, Theo Herghelegiu román kortárs drámáját minimál-szürreális musicalként dolgozták fel az alkotók.
Két öltönyös férfit látunk a térben, akik bennrekedtek valahol, nem tudni pontosan, hol és miként, mindenesetre nem találják az ajtó kulcsát, a kiutat. A helyzet abszurd: a szűk kifutóra szorult két férfi, várakozik valamire, és a helyzetben nem történik változás, becketti a szituáció. Egymást okolják a szorult helyzet miatt, idegességüket fokozza, hogy egyiküknek sürgősen vizelnie kell. Míg próbálnak kezdeni valamit a helyzetükkel, váratlanul és indokolatlanul egy piros kombinéba öltözött csinos nő bukkan fel közöttük. Ez a nő teli van ellentmondásokkal: halottnak hiszik, de meleg a teste; eszméletlen, de néha mégis felül, megszólal, énekel. Ennek ellenére úgy tűnik, sehogy sem lehet életre kelteni. Sőt, az egyik, álmodozásra hajlamos férfi (Harsányi Attila), aki közelebb kerül a nőhöz, azt is észreveszi, hogy bizony nincsen nemi szerve. Később a nő mégis szexre ajánlja fel magát, mert bevallása szerint neki ez a szakmája. Az álmodozó férfi bevallja a másiknak azt a gyerekkori vágyát, hogy találkozhasson egy tündérrel – szerinte ez a vágya most teljesült. A másik férfi (Tege Antal) racionális figura, de türelmesen hallgatja, ahogy kényszerű társa az álmait meséli, ami alatt varázslatos képek játszódnak le a képzeletünkben. Elhatározzák, hogy életre keltik a nőt, eleinte újraélesztéssel próbálkozva, aztán, talán tündér mivolta miatt, dallal. A kínlódás végén a nő és az álmodozó férfi egy beszélgetést folytatnak le, amiből kiderül, hogy ez a jó tündér talán nem is rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyekkel a férfi felruházta őt; arra a kérésre, hogy teljesítse egy kívánságát, a nő a szexuális ajánlattal válaszol. A férfi viszont nem erre vágyik, és kérdéses, hogy tudja egyáltalán, mit szeretne kérni.
Az előadásban főleg stilizált jeleket látni, valamint minimális díszletet és jelmezt. A tér maga egy háromágú kifutó, ezen mozognak a színészek. Mögötte két képernyőt láthatunk, amin a dalok fordítása fut. A háttérben egy fehér vászon, és mögötte, mint egy árnyjátékban két alak ül, ők szolgáltatják a zenét; fölöttük bohócok, babák lógnak, ami meseszerű hangulatot kölcsönöz az előadásnak. Ez a berendezés egyensúlyt alkot, esztétikus. A szűk térben nem vesznek el a színészek, ami növeli a kiszolgáltatottság és egymásrautaltság érzését. A három járás számomra utalt a három szereplőre, és a lehetséges utakra, amiken elindulhatnak. Lehetőségekre, amikkel mégsem élnek. A két zenész pedig azért foglalkoztatott igazán, mert többnyire árnyékként láttuk őket, de egyszer előbukkantak kifestett arccal, és így felmerült a kérdés, vajon közbelépnek-e, megoldják a két szereplő helyzetét. Az előadás fő szimbóluma az ajtó, ami természetesen meg se jelenik, csak beszélnek róla – lehetetlen rajta kilépni: nem lehet egyről a kettőre jutni. Ahogy a nőnek sincs nemi szerve, ő is gyakorlatilag behatolhatatlan. A szakmai beszélgetésen elmondta a rendező, hogy a szereplők ruháin a zseb is be van varrva, így a színészek nem tudják a kezüket zsebre rakni, még a kulcsot sem tudták volna hova eltenni. Ezekből a jelekből is következtethetünk egy beckettien mozdulatlan tengődésre, véget nem érő várakozásra.
Az előadásban elhangzó, különböző nyelveken előadott dalok az alkotók saját szerzeményei. Viccesek, trágárok és mind a bennragadásról szólnak, továbbá jól tagolják az előadás egészét. A két árnyalak a háttérben zenél, a színészek énekelnek, és nem is akárhogyan. A végén az összes számot zanzásítva halljuk; olyan, mintha egy koncerten lennénk.
A két színész nagyszerűen játszott, számos olyan alkalom volt, amikor elérzékenyültem. Főleg a tündérhez intézett monológ és az álom elmesélése hozta közel hozzám a Harsányi Attila által játszott karaktert. Számomra a Tündéri a kiszolgáltatottságról és a gyermekkori álmokba való menekülésről szól – szórakoztató, megragadó, felüdítő módon.
Zétényi Karolina
