Jelenlegi hely

Európa színpadai – a műsorban Zalán Tibor


Az ORF 1 osztrák közszolgálati televízió Európa színpadai című beszélgetésének meghívott vendége volt a Békéscsabai Jókai Színház dramaturgja, a József Attila-díjas Zalán Tibor. Christian Papke műsorvezető sorozatában hagyomány, hogy külső helyszíneket is kapcsolnak skype-on, kibővítve a stúdióban nyilatkozók körét. A március 4-én rögzített felvételen a magyar költőn, írón kívül megszólalt Andreas Beck, a bécsi Schauspielhaus igazgatója, Gerhild Steinbuch osztrák drámaíró, valamint szintén videóról, a német fővárosból Yvonne Büdenhölzer, a Berlini Színházi Találkozó művészeti vezetője. A téma ezúttal a színház és a dráma, a színpad és a szöveg kapcsolatáról szólt, április 15-én és 16-án került adásba, és elérhető a neten is (atube.at/alpha/index.php?format=13, vagy www.papke.at). A színházat ért megtisztelő meghívás, Zalán Tibor értékes gondolatai és az izgalmas téma miatt ajánljuk a következő írást - a német nyelvű beszélgetés magyar változatát - olvasóink figyelmébe. (Niedzielsky Katalin fordítása)

Európa színpadai – a műsorban Zalán Tibor

 

A párbeszédtől a szövegig – Mi a színdarab?

Shakespeare hősei karddal, tökéletes kifejezések és időtálló konfliktusok – ott kiismeri magát az ember. De tudnak-e tükröt tartani a mai költők a társadalomnak? Van-e ehhez olyan sokféle, színes eszközük, amilyen színessé, változatossá mi magunk lettünk mára? S mit jelent egyáltalán manapság egy aktuális színdarab?

A Nobel-díjas osztrák Elfriede Jelinek színpadi szövegeiben gyakran már nincsenek világosan körülírható figurák, minden egy nagy „szövegfelületté” dagad. Más szerzők viszont a bemutatásra szánt darabjaikat direkt a színpadra írják, még dolgoznak rajtuk, miközben a színészek már próbálják a szerepeiket. Milyen a mai valóság a színész számára? S egyáltalán, milyen szerepet játszik a pénz a művészet, a kulturális intézmények támogatásában?

 

CHRISTIAN PAPKE: Szívélyes üdvözlet, Hölgyeim és Uraim! Ez itt az Európa színpadai; és nagyon örülök, hogy ismét velünk tartanak. Ma azzal a témával szeretnénk foglalkozni, hogy miként íródik egy színdarab, mit jelent az írás egyrészt a szerzők, másrészt a színházi felelősség szempontjából. Ehhez az izgalmas beszélgetéshez négy stúdióvendéget hívtunk meg. Örülök, hogy körünkben köszönthetem Berlinből Yvonne Büdenhölzert, aki 2012 óta a Berlini Színházi Találkozó művészeti vezetője. Tudniuk kell, ez az a találkozó, ami után a színházak tényleg mind a tíz ujjukat lenyalják, hiszen oda a zsűri évről évre az egész német nyelvterületről a legjobb színházi alkotásokat hívja meg. A berlini szereplés pedig olyan fontos, akkora rang, hogy a Burgtheater, a Berliner Ensemble vagy a Zürichi Schauspielhaus a plakátjain feltünteti: az előadást meghívták a Berlini Színházi Találkozóra. Yvonne, szívélyes üdvözlet!

Velünk van Magyarországról Zalán Tibor, ugyancsak a kultúraközvetítés egy igazi klasszikus fenoménja. A mi közönségünknek talán kevesebbet mond a neve, de valójában Magyarországon az irodalmi élet egyik sztárja; utánaszámoltam, csak verseskötete 23 jelent meg, a színdarabjait nem is egyenként tüntetik fel az életrajzában, hanem kötetenként, 17 különböző díjat és kitüntetést kapott már munkásságáért, többek között a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét. Köszöntünk, Tibor!

Itt van a stúdiómban Gerhild Steinbuch, üdvözlet! Te vagy az osztrák irodalom egyik nagy reménysége, fiatal éveidben már tíz darabot kiadtál, írsz regényt, librettót. Számos díjat, kitüntetést is kaptál. Hogy mi jellemzi a te színházi stílusodat, azt talán Andreas Beck, a bécsi Schauspielhaus intendánsa tudja nekünk legjobban megmondani.

 

ANDREAS BECK: Igen, köszönöm a meghívást. Mindig kicsit nehéz, ha az embernek azt kell megmondani, ez egy stílus, valakinek a stílusa; de ahogyan sok osztrák szerzőnél, Gerhildnél is a nyelv, a nyelvhasználat mint kiindulási alap egy színdarabhoz, az lehet a döntő, a meghatározó. Hogyan lehetne ezt szebben kifejezni? A nyelv, a nyelvvé válás a tulajdonképpeni témája Gerhild darabjainak, és a figurái azért lépnek be ebbe a folyamatba, hogy ott megtalálják önmagukat. Nem tudom, hogy ezzel a meghatározással vajon elégedett vagy-e.

 

GERHILD STEINBUCH: Nagyon elégedett vagyok.

 

CHRISTIAN PAPKE: Én viszont nem tudom, a közönségünk érti-e azt, amit mondasz, túl absztrakt volt.

 

ANDREAS BECK: Nos hát, vannak dolgok, amiket csak absztrakt módon lehet megfogni. Talán az egyik legnagyobb különbség a német nyelvterületen, hogy az osztrák szerzők (Bernhard, Handke, Jelinek, Steinbuch) mindig a nyelvtől, a nyelvvel való bánásmódtól indulnak. Azzal függhet mindez össze – ellentétben a németországi vagy svájci írókkal -, hogy az osztrákok hazai dialektust használnak; minden szerző a tájszólással kezdte, utána találta meg a saját nyelvét. Azt lehet tehát leszögezni, hogy a nyelv egy folytonos, állandó közeg a drámai műben, mert a nyelvvel minden író foglalkozik.

 

CHRISTIAN PAPKE: Hölgyeim és Uraim, ez volt Andreas Beck, és hogy kicsit bemutassam Önöknek, elmondom, Andreas, ugye, mi jól ismerjük egymást. Dramaturg voltál a Burgtheaterben, és részt vettél egyszer a zsűrimben az általam létrehívott Über Grenzen sprechen (Határokon átívelő beszélgetés) című drámaversenyen, amit tíz évvel ezelőtt alapítottam, és ami ma Kelet-Európa legnagyobb ilyen versenye. 2007-ben éppen együtt ültünk egy kávéházban, akkor hívtak fel telefonon és közölték veled, hogy a Schauspielhaus intendánsa leszel. Olyan boldognak, vidámnak ritkán láttalak, mint abban a pillanatban.

 

ANDREAS BECK: Örülök, hogy emlékszel, valójában az egy különleges véletlen volt. De először is korrigálok: nem intendáns vagyok, hanem művészeti vezető és ügyvezető.

 

CHRISTIAN PAPKE: Mi a különbség?

 

ANDREAS BECK: Először is a megnevezés, mivel a Schauspielhaus egy kis ház, úgy gondolom, az intendáns, a főigazgató kifejezés kicsit túlzás; másrészt az osztrákok inkább igazgatót, színházigazgatót mondanak.

 

CHRISTIAN PAPKE: Andreas, mindenesetre a kortárs színház kiváló szakembere, meghatározó egyénisége, támogatója vagy. S most nézzük tulajdonképpeni témánkat! Mindenkinek szól, nagyon egyszerű kérdés: mi az a színdarab?

 

GERHILD STEINBUCH: Én ezt nagyon nehéz kérdésnek tartom, de talán általánosan azt lehetne mondani, ahogyan a szóban is benne van: a színdarab részben előadás, részben szöveg.

 

YVONNE BÜDENHÖLZER: Azzal egészíteném ki a meghatározást, hogy a színdarab először is a dramaturgiai alap egy színházi estéhez, aztán lehetne még sorolni, hogy része a színpadra állításnak, amihez hozzá jön még sok fontos rész. Ma, az úgynevezett posztdrámai színházban sok egyenrangú további rész jön még hozzá, ezt fontos hangsúlyozni.

 

ZALÁN TIBOR: Amikor még fiatal voltam és avantgarde színházban gondolkodtam, akkor azt hittem, hogy a színdarab a színház legfontosabb alkotóeleme, a lényege. Ma már tudom, hogy ez egyáltalán nem így van. Azt kell látni, hogy a színdarab csak egyetlen rész a sok közül.

 

CHRISTIAN PAPKE: Yvonne, te mindenfelé utaztál már a nagyvilágban, Szarajevóban egy fesztiválon ismertük meg egymást, amikor ott rendeztem, te meg új európai rendezések után néztél, egy wiesbadeni projektet értékeltél, alkotótársa voltál. Mi a véleményed, melyek a különbségek az egyes országokban a darabok és a színrevitel között?

 

YVONNE BÜDENHÖLZER: Nehéz kérdés már akkor is, ha csak Európára nézünk, mert már itt is annyira különbözőek, eltérőek a színházi körülmények, az esztétikai felfogások, hogy nehéz lenne konkrét különbségeket megnevezni. Példákat lehet inkább sorolni. Én úgy látom, hogy a brit drámában például, korábbi és fiatal szerzőknél egyaránt a realizmus játszik nagy szerepet. Érdekes az is, hogy nagyon eltérő az esztétikai koncepció, a téma a darabokban nagyon eltérő, de természetesen mindenütt vannak szerzők, fiatal szerzők sokan, akik a színpadnak írnak. Nekem feltűnt, hogy a színdarabok gyakran és egyáltalán a színház milyen nagy pedagógiai vonzerővel bír, ahol tényleg a katarzis a cél, az, hogy eszméket közvetítsenek a darabok, hogy a nézők a szereplőkkel és a cselekménnyel azonosuljanak. Kelet-Európában sok szerzővel találkoztam – ezt is nehéz leegyszerűsítve elmondani -, akik a háború tematikájával foglalkoznak. Biennálékon gyakran találkozom a felfogással, hogy a nyugat-európai szerzők, színházi szakemberek kritikával élnek keleti társaik felé, hogy könnyű nekik témákat találni, mesélni, hiszen ott a sok háború, az egész történelem. Személy szerint nem értek ezzel egyet, de mindig érdekes viták születnek ebből a felfogásból, előítéletből. A lényeg tehát és ezzel visszakanyarodnék az eredeti kérdésre, hogy a témák, az esztétikák nagyon különbözőek, de mindenhol vannak, akik direkt a színháznak írnak.

 

CHRISTIAN PAPKE: Hagyjuk most Tibort szóhoz jutni! Ott vagy Magyarországon, jól ismered a világnak azt a szegletét, hogyan látod te ezt a kérdést?

 

ZALÁN TIBOR: A Jókai Színház dramaturgjaként el kell mondanom, hogy Magyarországon a rendszerváltás után jelentkezett egy fiatalabb szerzőkből álló generáció, amelynek tagjai nagyon szívesen fordulnak aktuálpolitikai kérdések felé. Fontosnak tartják, hogy a darabjaikat ne csak megírják, hanem a színházak be is mutassák. Ezt a nemzedéket - és idesorolom magamat is - jobban érdekli, hogy mi történik most velünk, mitől elveszett egy nemzedék, mint a történelem, a háború tematikája, tehát csökkent az érdeklődés a régi témák iránt. A munkanélküliség, az alkoholizmus, a reménytelenség, a hitvesztés, a lezüllés – ilyen témák határozzák meg a mai darabokat.

 

CHRISTIAN PAPKE: Gerhild, mi a helyzet veled? Sokat írtál már, úton vagy még, vagy megérkeztél? Neked is fontos, hogy színpadra kerüljenek a darabjaid, figyelned kell az európai dramaturgiai irányokat. Mi a véleményed az elhangzottakkal kapcsolatban?

 

GERHILD STEINBUCH: Nehéz erre válaszolni. Az ember beszélget kollégákkal és a privát életben is, sok mindent tapasztal, sok mindent hall. Természetesen az író azt szeretné hasznosítani a munkájában, ami leginkább megérintette az eszmecserékből…

 

CHRISTIAN PAPKE: Sokat olvasol is, igaz?

GERHILD STEINBUCH: Olvasok persze, az egész világirodalomból, de úgy értem, hogy nagyon lényegesek, meghatározók a személyes találkozók, eszmecserék.

 

CHRISTIAN PAPKE: Észreveszed a különbségeket?

 

GERHILD STEINBUCH: Ennek a kérdésnek a megválaszolására nem én vagyok a megfelelő ember. Én mindenhonnan azt szűröm le, veszem át, ami leginkább megérint, ami tetszik, megfelel az írásmódomnak, témaválasztásomnak, ami közel áll hozzám. Azt mondanám, én inkább megfigyelőként nézelődöm a világban, nem értékelőként.

 

CHRISTIAN PAPKE: Akkor adjuk tovább a kérdést annak az embernek, akinek köszönhetően a bécsi Schauspielhaus a kortárs színház egyik fellegvára! Melyek a különbségek, illetve a súlypontok a különböző színházaknál? Andreas!

 

ANDREAS BECK: Mindenekelőtt igazat adok az előttem szólóknak. A színház először is lokális, helyhez kötött, egy adott helyszínen működik, az ottani hagyományokhoz kötődik, van előzménye, esztétikai háttere. A hagyományok meghatározzák az esztétikát és az üzenetet. Az írásmódok befolyásolják a játszási módokat, és fordítva. Az ország kulturális öröksége, a színház szerepe kihat a dramaturgiára, vagyis Bécsben másképpen kell színházat csinálni, mint Berlinben, Hamburgban, Essenben, Zürichben, Baselben. Ehhez jön a nemzeti tradíció, a francia és a német színház között bár sok a hasonlóság, egy jelentős különbség mégis a nyelv zeneiségén alapszik: a francia nyelvű színházban a nyelv dallamossága, zeneisége az előadás alapja, a német színházban ez nem így működik, itt más, itt a színház inkább morális intézmény, polgári eszméket hirdet, nevelő hatást akar elérni. De Hamburgban jellemző a népszínházi hagyomány, a szórakoztatás, a nemzeti színpadi gondolat, látható, másik város, és máris másik dramaturgiai szándék határozza meg a színjátszást, más tradíció érvényesül.

 

CHRISTIAN PAPKE: Andreas, mi az osztrák színház erőssége? Yvonne, tőled azt kérdezem, mi a németé, és Tibortól azt, mi a mai magyar színház erőssége?

 

ANDREAS BECK: Amit már mondtam: a nyelv erőssége, a nyelvhasználat, a nyelv mint alap, mint kiinduló pont. A Caspar előadásán már az első mondatával csapdába ejt, rögtön az első szavak, amiket a főhős mond, nemcsak interakciót jelentenek, hanem a néző azonosulását is a jellemmel. Ez a nagy téma az osztrák szerzőknek: a nyelv, a nyelvhasználat hagyománya.  

 

YVONNE BÜDENHÖLZER: Világos, a nyelv a legfontosabb a drámában. A fiatal szerzőknél nagyon sokféle módon realizálódik a nyelv, van, aki „szövegfelületben” fogalmaz, más párbeszédekben, életrajzzal, a korral foglalkozik, új történelmi elbeszélést ír, nagy témát választ, politikai kérdéseket taglal. Tibor említette a munkanélküliséget, a napi megélhetési gondokat, amik mindig népszerűek a kortárs szerzők körében. Ami a témaválasztást illeti, alapvetően nincs annyi különbség szerintem a német nyelvterületen.

 

ANDREAS BECK: Ennek ellentmondanék.

 

CHRISTIAN PAPKE: Mielőtt a bécsi ellenvetést meghallgatnánk, kérlek, Yvonne, magyarázd el, mit jelent a „szövegfelület”, hogy értsük!

 

YVONNE BÜDENHÖLZER: A szövegfelület azt jelenti, ahogyan Jelineknél is, hogy nincs klasszikus írásjelezés, például párbeszédnél név, kettős pont, megszólalás, hanem folyamatos a szöveg, ami egy anyag, a rendező rendelkezésére áll, átírhatja, változtathat rajta. Jelinek azt mondja: szövegfelület az, aminek egyik felét én írom szerzőként, a másikat meg a rendező írhatja, az anyaggal azt teheti, amit később a színpadon akar, amit a rendezés megkíván.

 

ZALÁN TIBOR: Dramaturgként úgy válaszolnék a kérdésre, mivel egy kisváros színházában dolgozom Magyarország déli részén, bármennyire szeretnék modern, avantgarde lenni, arra kell figyelnem, hogy a térség egyetlen színházaként, népszínházként a közönség minden rétegét ki kell szolgálnunk. Ezzel azt szeretném hangsúlyozni, hogy nem írhatom mindig azt, amit íróként szeretnék, mert a közönségre kell figyelnem. Szerencsére több játszási helyünk van a színházon belül és kívül is, így többféle műfajt tudunk játszani, a musicaltől a modern drámáig mindent a legszélesebb közönségrétegeknek.

 

CHRISTIAN PAPKE: Tibor, ez nagyon izgalmas téma, erre még szeretnék visszatérni. Andreas, te szerettél volna valamit mondani.

 

ANDREAS BECK: Nem annyira lényeges, nem is kritika. Csak annyit szeretnék megjegyezni, bármennyire is egyetértek Yvonne-nal a tekintetben, hogy a nemzetközi színjátszásban hasonló a témaválasztás, mégis úgy vélem, lényeges különbség van német nyelvterületen a színpadi történetet elmesélésének módjában. Mert hogyan lehet ma a színpadon történeteket elmesélni? Az osztrákoknál a nyelvhasználat a döntő, a svájci íróknál inkább a figurák, a viszonyok, az extrém konfliktusok mutatják, hogy honnan, milyen hagyományokból merítenek a szerzők.

 

CHRISTIAN PAPKE: Izgalmas. Gerhild, te a Schauspielhaus házi szerzője vagy. Mit jelent ez, házi szerzőnek lenni, és milyen tapasztalatokat szereztél ebben a szerepkörben? Tibor azt mondta, házi szerzőként figyelnie kell a közönség igényeire, amik nem feltétlenül azonosak a művész, a kor szeizmográfusának szándékaival.

  

GERHILD STEINBUCH: Sajnos nem. A pozitív modell éppen az, amit én a házi szerző fogalma alatt értek. Úgy gondolom, ez olyan kötődés a színházhoz, hogy nem az íróasztalomon készül a darab, nem fejezem be, hanem egy olyan anyagot írok a színháznak, amelybe a dramaturg, a rendező, a színészek beleszólhatnak, hogy abból közösen jó előadást hozzunk létre.

 

CHRISTIAN PAPKE: Ugyanakkor nem azt jelenti a házi szerzői státus, hogy pórázon vezetnek, ugye? Mit jelent házi szerzőnek lenni?

 

GERHILD STEINBUCH: A lehetőséget jelenti, hogy a saját háznak saját szöveget írhatsz, a saját szövegen dolgozhatsz, saját stílust alakíthatsz ki. Ez nagy kihívás, hogy kipróbálhatod magad, és sok partner vesz részt a dialógusban.

 

CHRISTIAN PAPKE: De mint házi szerzőnek szállítanod kell.

 

GERHILD STEINBUCH: Na jó, a lényeg, hogy lehetőséget kaptam, hogy sokféle dolgot kipróbáljak. Ez igazán remek dolog, de nincs stressz, hogy időre kész darabot tegyek le az asztalra. Akár sokáig dolgozhatok, sok mindent kipróbálhatok, ami nagyon izgalmas folyamat a premierig, én remek modellnek tartom.

 

CHRISTIAN PAPKE: Gerhild, Tibor! Hogyan képzeljük el a szerző mindennapjait? Vannak a fejünkben elképzelések, hogy olyankor, amikor írsz, nem akarsz senkit látni, egyedül vagy a szobádban, vagy alszol délután, utána alkotsz…

 

GERHILD STEINBUCH: Kezdetben, amikor azt hittem, mindent jobban tudok másoknál, bezárkóztam, gondoltam, a magányban lehet alkotni. De ma már inkább szükségem van a külső inputra, a tapasztalatcserére, találkozásokra másokkal, utána írok, hol egyedül, hol társaságban, van egy teamem, ahol a díszlettervezővel, a színészekből együtt dolgozom, ez egy teljesen másfajta szövegprodukció.

 

CHRISTIAN PAPKE: Tibor! Hogyan működik ez nálad, mi kell neked az íráshoz, hogyan keletkezik egy darab?

 

ZALÁN TIBOR: Nem tudom nektek megmondani, hogyan írok. Sokat írok színházak megrendelésére, két-három évente írok saját műveket. Nagy hangsúlyt fektetek a nyelvre, a szép nyelvre. Sokat utazom vonattal, repülőgéppel, és mindenhol írok. Általában két- háromévente adok ki saját könyvet, különben színházak megrendelésére készítek átdolgozásokat. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy tagja vagyok egy kuratóriumnak, ahol fiatal szerzőket patronálunk, de nemcsak pénzzel, hanem felhívjuk a figyelmüket a színház szerepére, küldetésére is, a lehetőségekről és az elvárásokról tájékoztatjuk őket, ami nagy segítség az érvényesüléshez, ahhoz, hogy publikációhoz juthassanak.

 

CHRISTIAN PAPKE: A fiatalok felvilágosítása valóban nagyon fontos, ahogyan az új szövegek segítése, a támogatás, hogy a fiatal olvasók mai szerzőkkel találkozhassanak. De mennyit keres manapság egy fiatal szerző, mit kap egy új darabért?

 

ANDREAS BECK: Ez nagyon különböző, attól függ, milyen szerződések vannak. Korábban volt egyfajta szabályozás, miszerint egy új műért 4-5 ezer eurót kaphattak az induló szerzők, aztán később a pénz megy felfelé, 8-9-10 ezer eurót fizetnek. Tényleg attól függ az összeg, milyen rövid időn belül hány darabját mutatják be a szerzőnek, 20-25, 30 ezerig is mehet a nagyon keresett szerzők díjazása.

 

CHRISTIAN PAPKE: Gerhild, meg tudod ezt erősíteni?

 

GERHILD STEINBUCH: Sajnos nem tudom megerősíteni, de igyekezni fogok.

 

YVONNE BÜDENHÖLZER: Sokféle összeg létezik, és a szerzők támogatását mutatja, hogy mennyit kapnak a műveikért, mit jelent a megfizetés. Általában 5-7 ezer euró között kap egy új szerző szerződés szerint. Egy díjazott szerzőnek általában 15 ezer eurót fizetnek.

 

ZALÁN TIBOR: Nem szeretnék konkrét összegeket mondani, mert azok gyalázatosan alacsonyak. De amennyire lehetséges, szeretnék változtatni a jelenlegi gyakorlaton, mert meggyőződésem, hogy a kezdő írók pályájuk elején jobban igénylik a támogatást, inkább rászorulnak a pénzre, mint a már befutott társaik.

 

CHRISTIAN PAPKE: A javadalmazással és a drámaversennyel összefüggésben szeretnék egy új témát felvetni: elég nagy a nyomás a színházak részéről, legalább is német nyelvterületen, hogy új drámák ősbemutatóját tarthassák meg, majd utána az érdekes, fiatal írót is házi szerzőnek. A kérdés az: ott marad-e a szerző, illetve hogyan lehet másik színházakat motiválni, megnyerni további bemutatókra?

 

ANDREAS BECK: Nem látom olyan pesszimistán a helyzetet, ahogyan ábrázoltad. Nemcsak a díjazottakat, hanem a nevesebb szerzőket, 7-8 szerzőt biztos szívesen játszanak a színházak. Ha a műsortervekre nézünk, látható, hogy sok új darab megy, és újra játszanak sok előadást, a legjobbakat, a legérdekesebbeket második, harmadik bemutatóként.

 

CHRISTIAN PAPKE: Mert az ősbemutató rizikót jelent?

 

ANDREAS BECK: Tulajdonképpen minden szöveg rizikó, ne tegyünk úgy, mintha egy Shakespeare-szöveg önmagát rendezné színpadra, mert ez nem így van. Természetesen minden klasszikus és örökzöld külön kihívás minden alkalommal. Az ősbemutató annyiban más, hogy ott senki nem tudja előre, sem a szerző, sem a dramaturg, sem a rendező, sem a szereplők, hogy az előadás úgy hat-e majd, ahogyan szeretnék. De ettől igazán  izgalmas, élvezetes az alkotóknak, akik valamennyien a darab, a siker születésének segítői voltak. Az eddigi beszélgetésben mindannyian hangsúlyoztuk, hogy a szöveg az előadás része, de nem elsősleges, nem abszolút, nem kizárólagos valami. Richard Wagner kifejlesztette a polifonikus színpadi művészetet. A szöveg, amelyet kipróbáltak, aminek vannak előzményei, amiről tudható, hogy már megbukott, nem megy, ott nagy az alkotók felelőssége, tudni kell, hogy a szöveg vagy a rendezés a hibás, hol keressük a bukás okát. Én így látom.

 

CHRISTIAN PAPKE: Gerhild, kiadják a darabjaidat könyv formában?

 

GERHILD STEINBUCH: Könyvkiadók nem, de ügynökségként működő színházi kiadó igen, meg lehet rendelni, nyomtatják összegyűjtve a darabokat, de könyvként nem adják ki. Én ezt teljesen rendben találom, mert ezek színpadi előadásra való szövegek, nem olvasmányok.

 

CHRISTIAN PAPKE: Szerintem pedig ez egyáltalán nincsen így rendben, nem egyeztettük a kérdést a beszélgetés előtt, de én ezt nagy hibának tartom. Jelinek szövegeit alig adják ki, és a kérdés most mindenkihez szól: milyen felelősség terheli a kiadókat? Színdarabokat alig adnak ki, ha mégis, akkor 1-2 ezer példányban, a könyvesboltokban nem találjuk, pedig mindez a kulturális örökség része, nem igaz?

 

YVONNE BÜDENHÖLZER: Alapjában véve én nem ítélem olyan optimistának a helyzetet, mint Andreas Beck ábrázolta. Éppen most, az utolsó Bellheimer-díj birtokosát, Katja Brudert nem látom olyan sok műsortervben. Úgy gondolom, nagyon veszélyes felhajtás van az új dráma körül, van nagyon sok program, támogatás az új szerzőknek, túl sok a tömegek, a középszerűség részére, és ha már semmi sem jut a színházak eszébe, akkor találják ki a drámaíróversenyeket. Én ezt nagyon veszélyesnek és ártalmasnak találom, és ezt el kellett mondanom. Ami a színházi kiadókat illeti, ott nagyon sok minden változott, én úgy látom, hogy a színházi kiadók a darabokkal pénzt akarnak csinálni, nagyon sok szerzőt bevesznek a programjaikba abból a meggondolásból, hogy legalább egy majdcsak bejön, legalább egyet játszani fognak a színházak. Találkozom szövegekkel, amelyek gondozatlanok, a szerkesztők nem lektorálnak körültekintően, elégedetlenek a szerzők, a kiadók arra számítanak, hogy a rendező majd úgyis belenyúl még.

 

ANDREAS BECK: Egyetértek, sok minden változott. 22 éve dolgozom színháznál, ha meggondolom, mennyi minden változott azóta! A közönség igénye más, mást vár el, másképpen  „fogyasztja” a színházat, más témákat szeretne. Úgy látom, az egész színházi környezet és benne sok kiadó megváltozott, a színházról szóló vita hangneme is megváltozott. A dramaturgia sem a régi, és azt is meg kell mondani, hogy bár nagyon sok drámaíró jelentkezik, sok darab születik, de kevés köztük az igazán eredeti, a zseni! Nem biztos, hogy ez rossz, én akár el is fogadom ezt a helyzetet. A dráma megváltozott, és ma már inkább használati, hétköznapi dramaturgia kell, ami talán nem érdemes arra, hogy bizonyos idő, korszakon túl is fennmaradjon.

 

YVONNE BÜDENHÖLZER: Én is így látom, ahogyan Andreas mondja, elterjedt a használati dramaturgia. Ha ősbemutatókról beszélünk, el kell mondani: rengeteg regény- és filmfeldolgozás létezik híres szerzőktől, a színház hihetetlenül kreatív a legkülönbözőbb drámai anyagok színpadra állításában. A színházi környezet alapjaiban megváltozott, az egész működés más, a néző szereplővé válik, rejtvényt kell megoldania, beszáll a játékba, ez bizony nagyon messze vezet, és természetesen innen erednek a mai drámai szövegek.

 

ZALÁN TIBOR: A dramaturgia helyzetét én is így látom, ahogyan Yvonne jellemezte. Ami viszont a kiadók felelősségét illeti, én abban hiszek, hogy igenis vannak színdarabok, amik olvashatók, jó könyvek. A drámaíróversenyeket pedig kiváló reklámnak tartom. A színházam valamelyik évben egyfelvonásos drámák írására hirdetett versenyt, aminek a célja az volt, hogy a fiatal szerzők művei színpadra kerülhessenek, hogy jó előadásokat mutassunk a közönségnek. Ezek fontos dolgok, és az ilyen alkalmak igazából nem is versenyek, hanem a kezdő íróknak jelentenek segítséget.

 

 

ANDREAS BECK: Úgy vélem a drámaíróversenyeket egyáltalán nem szabad alábecsülni, hiszen abból nőtt ki mindaz, amit mi a 2500 éves drámatörténet klasszikus formáinak nevezünk. De Yvonne-nak ellentmondanék, amikor arról beszél, hogy sok dramatikus filmadaptáció van, sok ilyen projekt. Lényeges különbség van teátrális szöveg és drámai szöveg között. A telefonkönyv például lehet teátrális, de sosem lesz drámai, dramatikus, sosem kap irodalmi formát. Egy szöveg jellemekkel, cselekménnyel más minőség, egy dramatikus szöveget azon lehet felismerni, hogy egészen más a dinamikája, mint egy epikus szövegnek.

 

CHRISTIAN PAPKE: Attól tartok, hamarosan be kell fejeznünk, pedig még sok mindent szeretnék kérdezni. Utolsó témaként arra várom a választ mindenkitől, hogy mit gondoltok, lehet–e az írást, a kreativitást megtanulni egyetemen?

 

YVONNE BÜDENHÖLZER: Én nem hiszek az originálzseni fogalmában. Úgy gondolom, az írást meg lehet tanulni, a mesterséget egy bizonyos mértékig, erre példa a híres berlini Universität der Künstler, a lipcsei Schriftstellerinstitut. Feltétel persze, hogy oda már valamennyi tehetséget vigyenek magukkal a jelentkezők, aztán ott lehet hozzá megtanulni sok mindent, de a tehetséget nem lehet tanulni, azt sem, hogy honnan jöjjön a kreativitás, a témák, a tartalom, amik foglalkoztatják az írót. Úgy vélem, a forrásokat minden írónak magának kell megkeresni, ezt nem lehet tanulni, inspirációs forrást találni az író feladata, erről teljesen megvagyok győződve.

 

ANDREAS BECK: Teljesen egyetértek Yvonne-nal. Azt azonban hangsúlyozni kell, ide nagy felkiáltójelet kell tenni, hogy bár az egyetemi oktatás eredményes, sok művészi hivatást meg lehet tanulni, de a képzés senkinek sem ad garanciát arra, hogy az írásból majd egészen nyugdíjas koráig, élete végéig meg tud élni. Az oklevél nem ígéret, csak egy kínálat, de az, hogy az íráskészség egy életen át kitart-e, titok marad, senki nem tudja megválaszolni.

 

ZALÁN TIBOR: Én az elhangzottakat azzal szeretném kiegészíteni, hogy nemcsak lehetőség, kötelessége is a drámaírónak a drámaírás alapjait megtanulni, és azokat meg is lehet tanulni. Magam is oktatok kreatív writingot, dramaturgiát, természetesen az iskola után minden szerzőnek a maga hangját, stílusát kell kialakítani, és az alkotásban döntő szerepet játszik az egyéni kreativitás.

 

GERHILD STEINBUCH: Fontosnak tartom, hogy ezeken az íróiskolákon idősebb kollégák tanítanak, akiktől nagyon sokat lehet tanulni, a velük folytatott eszmecserék is rendkívül hasznosak. Ezek a tanárok példaképül szolgának, tőlük az ember a saját íráshoz nagyon sokat profitál. Úgy vélem, ez a legszebb dolog az ilyenfajta iskolákban.

 

CHRISTIAN PAPKE: Ez legyen a végszó! Hálás köszönet mindenkinek a tartalmas beszélgetésért! Hölgyeim és Uraim otthon, akik néztek bennünket, köszönjük a figyelmet, minden jót kívánok Önöknek, és sok sikert mindahhoz, ami ma még Önökre vár!

 

Niedzielsky Katalin fordítása


h i r d e t é s  

kulisszan834.jpg



Google+