Koncertestje előtt Gubik Petra válaszolt a Jókai Színház kérdéseire
– Mi van a szívedben, amikor Békéscsabára érkezel?
– Mindig azt szoktam mondani, hogy nekem Békéscsaba a második otthonom. Amikor idekerültem a Békéscsabai Jókai Színházhoz, egy darab ismerősöm sem volt – most pedig azt tudom mondani, hogy hazajövök, itt van a családom. A múltkor, amikor itt voltam, bementem a színházba Verus nénihez és Karcsi bácsihoz (Lakatos Károlyné Vera fodrászmester és Lakatos Károly maszkmester), nekem ők olyanok, mintha a nagymamám és nagypapám lennének. Nagyon szeretek ide jönni – sorolhatnám a kollégákat, a barátokat… Szokták is mondani a szakmabeliek, hogy „Petra, te békéscsabai vagy, innen indultál”, – egyébként szabolcsi lány vagyok, de második otthonom Békéscsaba lett.
– Van kedvenc helyed a városban?
– Több is. Imádtam eljárni a strandra – főleg egyik kedves kolléganőmmel-barátnőmmel, Liszi Melindával sokat voltunk ott. De a Körös parton ülni is különleges volt – álomszerű, megnyugvást jelentett.
– Jelenleg mi az ars poeticád? Mi ad erőt ehhez a rengeteg feladathoz, amiben meg kell állnod a helyed?
– Van egy svájci író és filozófus, akinek az álneve Pascal Mercier – ő írja: ha ennek az életnek, amiben élünk, csak a felét éljük meg, akkor mi lesz a többivel? Ez a mottómmá is vált, és igyekszem úgy élni, hogy erre reflektáljak. Tényleg igaz a mondás, hogy amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. Én igyekszem aszerint élni, hogyha az Isten adott nekünk személyiséget, tálentumot, ambíciót, azzal kutyakötelességünk jól gazdálkodni az életben. Nem szeretnék úgy elmenni erről a földről, hogy azt mondjam: Petra, ezt megtehetted volna, de nem volt hozzá elég bátorságod vagy kitartásod. Amit az ember képes megálmodni, azt azért képes megálmodni, mert képes arra, hogy valóra váltsa.
– Ezt még biztos nem kérdezte senki: mi van a zsebedben? Úgy általában…
– Rengeteg papírzsebkendő. (nevet) Ez nyilván egy átvitt értelemben értendő cím. Az ember nincs tudatában annak, hogy mi van a birtokában. Nekem ezt a mondatot egy showműsorban mondta az egyik kollégám. Odalépett hozzám: „Petra, te tudod, hogy mi van a zsebedben?”, rám nézett, és látta, hogy nem értem… (nevet) „Nem is baj, hogy nem vagy vele teljesen tisztában. Valószínűleg azért vagy az, aki vagy. De azt tudd, hogy nagyon sok minden van ott, és nagyon különleges dolgok.” Szerintem ő erre nem is annyira emlékszik, én annál inkább, mert én ezt utána elvittem haza magammal – a zsebemben. Így lett ez a koncert estem címe – olyan ez, mint egy mottó és egy költői kérdés egyben. Egy kis titkot hordoz, valami megfoghatatlan dolgot. Ez egy maszkok nélküli előadás.
