A Békéscsabai Jókai Színház január 30-án mutatja be Fedrico García Lorca Bernarda Alba háza című drámáját. Az előadásban és magában a műben hemzsegnek az érdekességek, ilyen például a duende…
Lorca művészetében központi helyet foglal el a „duende” fogalma, amely titkot, belső erőt, átvitt értelemben ihletet, elragadtatást jelent. A duende mindazt magában foglalja, ami az ész számára megfoghatatlan, csupán a lélek, az ösztönök, az érzékek és érzések útján befogadható és átélhető. Az ősi hagyományok szerint a föld szellemének fekete hangját jelenti. Itt minden szónak halál a fedezete. Ezt a hangot próbálta előhívni, megszólaltatni és élővé varázsolni műveiben. A duende a flamenco démona. Szótári jelentése: pajkos kobold, csintalan manó.
Lorca így ír róla A "duende" – Játék és elmélet című munkájában:
"… Az, aki ott él a Júcar, Guadalete Sil vagy a Pisuerga közt feszülő bikabőrön (nem akarom most a Plata folyó lobogtatta, oroszlánsörény-színű habok medrét említeni), gyakran hallja ezt a mondatot: ebben sok a duende. Manuel Torres, az andalúz nép nagy művésze mondotta egyszer egy énekesnek: neked van hangod, te tudod a stílusokat, de soha nem lesz sikered, mert nincs benned duende.
…a duende erő, nem pedig cselekvés; harc, és nem gondolkodás. Egyszer egy öreg gitárművésztől ezt hallottam: a duende nem a torokban van; a duende belülről jön föl, a talpból. Nem képességről van hát szó, hanem valóságos élő stílusról, egyszóval vérről; valami nagyon öreg kultúráról és pillanatnyi alkotásról. Ez a titokzatos erő, amit mindenki érez, de egyetlen filozófus sem tud megmagyarázni, végső soron a föld szelleme.
…Angyal és múzsa kívülről jön. Az angyal fényt áraszt, a múzsa formát ad. (Hésziodosz tanult tőlük.) Arany kenyérben és tunikák finom ráncai közt jelennek meg, a költő szabályokat kap tőlük kis babérerdejében. A duende pedig arra vár, hogy a vér legutolsó szobáiban ébresszék fel. Arra, hogy elhessentsék az angyalt, belerúgjanak a múzsába, és a költők ne rettegjenek a XVIII. századi költészetből áradó ibolyaillattól, meg a nagy csillagászati távcsőtől, amelyben lencsék között bilincsekben sínylődik és szendereg a beteg múzsa.
Az igazi harcot a duendével kell megvívni.
…Néhány évvel ezelőtt egy Jérez de la Fronterában tartott táncversenyen az első díjat egy nyolcvanéves öregasszony vitte el gyönyörű nők és vízsugár derekú leányok előtt csupán azzal, hogy felemelte karját, felvetette fejét, és toppantott egyet a deszkán. De a múzsák és angyalok ott megjelent gyülekezetében, a forma és a mosolyok szépsége közepette győznie kellett, és győzött is ez a haldokló duende, amely már a földön vonszolta végig rozsdás késekből vert szárnyait.
…Akkor a Fésűs Lány felugrott, mint egy őrült, szinte kétrét görnyedt, akár egy középkori siratóasszony, és egy kortyra felhajtott egy nagy pohár tűzerős cazallát. Aztán énekelt, hang nélkül, lélegzet-technika nélkül, árnyalatok nélkül, felégetett torokkal, de duende volt benne.
Sikerült szétvernie az ének egész állványzatát, hogy utat nyisson egy dühöngő és perzselő duendének, a homokkal terhes szelek barátjának, és a duende hatására a hallgatók csaknem ugyanazzal a ritmussal szaggatták meg ruhájukat, mint ahogyan az antillai négerek tépik öltözéküket Szent Barbara képe előtt tolongva.
A Fésűs Lánynak fel kellett hasogatnia a hangját, mert tudta, hogy hozzáértők hallgatják, akik nem a formát, hanem a formák velejét kérik tőle, a tiszta zenét, amit a test csak azért vesz körül, hogy lebegni tudjon a levegőben. Képességeit és biztonságát kellett odadobnia, azaz el kellett űznie magától a múzsát, oltalom nélkül várva, hogy jöjjön a duende, és arra méltassa, hogy birokra keljen vele életre-halálra. Hogy énekelt! Hangja már nem játszott. Hangja már fájdalmához és őszinteségéhez méltó vérpatak volt, és kinyílt, mint egy tízujjú kéz, mint akinek a lábait odaszögezték, akár Juan de Juni Krisztusáét, és vad tengeri orkán süvöltött benne."
