Történelmünk pontos ismerete és maradandó értékeink tiszteletben tartása nélkül nincs méltó emlékezés és hiteles regény, színházi előadás. Sok magasztos gondolat mellett ez az üzenet csendül ki az Elnémult harangok békéscsabai bemutatójából. (Niedzielsky Katalin kritikája)
Rákosi Viktor regénye az 1900-as évek elején még Erdélyt siratta, szenvedélyes vészkiáltásnak számított, a színpadi változatból a kritikus Ady Endre már a magyar kultúra bölcsőjéért mozgósító hevületet hiányolta. Közben eltelt száz év, és a mai tudásunkkal már nem lehet úgy írni és színházat játszani, mint régen; ugyanakkor a közelmúlt történései, az országhatárok két oldalán élő magyarok sorsa, a nemzetközi térkép – mind olyan tényező, amelyről nem feledkezhet meg a felelősen gondolkodó és ítélő utókor.
Az Elnémult harangok színpadi változatát Nemlaha György korszerű átdolgozásában és Pataki András igényes rendezésében mutatta be a Békéscsabai Jókai Színház december elsején, Erdély Román Királysághoz csatlakozásának 100. évfordulóján a Sík Ferenc Kamaraszínházban. A történet a XX. század elején egy nagyon szegény erdélyi faluban játszódik, ahová új pap érkezik és nagy odaadással próbálja összetartani a fogyatkozó, reményvesztett magyar közösséget. Simándy Pál ifjú kálvinista teológus temploma majdnem üres, már a harangokat is elvitték. Maguk a magyarok igyekeznek figyelmeztetni, hogy innen minden elődje elmenekült, nagy műveltségével ő sem idevaló, az ortodox pópa hatalma erősebb, Magyargarabón a román terjeszkedés ellen egyszerűen nincs mit tenni. Todorescuról még az is kiderül, hogy Bukarest ügynöke. Az új pap azonban – bár bánattal a szívében jött – nagyon elszánt, jó példával szolgál, életeket ment, semmi sem rettenti el attól, hogy maradjon és gyülekezetét építse, világosságba emelje. Közben csatákat veszít, persze inkább csak látszólag, szigorú mércéje szerint, mert valójában lelkileg egyre erősebb lesz, akárcsak a közösség körülötte.
Két nagyon különböző világ, nép, kultúra, vallás egymásnak feszüléséről, küzdelméről mesél az előadás, miközben mindkét oldal jellegzetes figurái, karakterei vonulnak fel, hogy bővítsék történelmi ismereteinket, bemutatkozzanak, elgondolkodtassanak, illetve jól megnevettessenek bennünket. Izgalmas, fordulatokban gazdag előadás, csak úgy sziporkáznak a szebbnél szebb, aforizmának való gondolatok a hazaszeretetről, a hitről, a hűségről nemzetünkhöz, elveinkhez. A szerelmi szállal – bár az nem nyomja háttérbe a magyarság túlélni vagy elveszni drámai kérdését – tovább bonyolódik a helyzet. A magyar pap és a román pópa lánya közötti szerelem lírai jelenetekben nyilvánul meg, és ez a különös kapcsolat arra is jó, hogy még jobban kibontsa, árnyalja a két ellentétes világ érdekeit. Az alkotóknak sikerült egyensúlyt teremteni a történelmi és a szerelmi vonulat között, a kettő igazán szép, arányos ötvözete a darab, amelynek végén az erkölcsi magaslat győz a politikai cselszövés fölött. A helyenként túl fajsúlyos, megrázó mondandó hatásos ellenpólusa a jellegzetes székely humor, az ízes, szellemes nyelv.
Mint már annyiszor, most is egy összeszokott, egymást erősítő társulat csapatjátéka teszi naggyá, emlékezetessé az előadást. Pataki András precíz, szigorú és határozott rendezéséhez csupa kiváló alakítás társul, a főszereplők éppen olyan nagyszerűek, mint a kevésbé fontos figurákat játszók.
Czitor Attila művészi pályájának csúcsára lépett Simándy Pál életre keltésével: persze illik is nagyon egyéniségéhez a szerep, belülről játssza, meggyőző, hiteles. Mészáros Mihály Todorescu, a román pópa alakjában egész művészi eszköztárat váltogat könnyedén: félelmetes, rafinált hatalmasság, esendő vénember, szánalmas apa. Csonka Dóra leginkább kedves egyéniségével, szép hangjával tűnik ki lánya, Florica szerepében. Nagy Éva Smarandaként (a pópa házvezetőnője) előkelő, méltóságteljes, fegyelmezett asszonyságot alakít, figyelemre méltó, nem egyszerűen negatív figura. Katkó Ferenc Zalathnay Barnabás szerepében az egész szomorú erdélyi-magyar történelem búját-baját cipeli keresztként, mégis eljut a bosszún felülemelkedve a közös jövő építéséig, nyitott szívű, igaz barátot hoz elénk. Szőke Pálnak a főispán alakjában kevesebb jelenetet adtak az alkotók, de fellépésével, eleganciájával kulcsfigura. Csurulya Csongor Benedekje a helybéliek fontos képviselője, kedves, markáns alakítás. Sára szerepére Veselényi Orsolya kitűnő választás, határozott szerepformálás. Szabó Lajos emberséget és humort kever ügyesen, de elismerést érdemel Gyarmati Éva és Juhos Marcell színészhallgató is, akárcsak az összes mellékszereplő. Szép, lélekemelő történet, színvonalas produkció, amelyben minden közreműködő kiváló.
Lenkefi Réka impozáns, hatásos (és még praktikus is, hiszen könnyen cserélhető) díszlete egyből elvarázsolja és az erdélyi falucska puritán református templomába röpíti az embert, aztán meg ámulunk a második felvonás agyondíszített ikonos falai alatt. A két világ ütközése, küzdelme már a díszletben is nyilvánvaló. Vesztergombi Anikó jelmezei korhűek, igényesek és szépek, de még beszédesek is, hiszen határozottan jellemzik a karaktereket.
Ahol sikerül megérinteni a lelkeket, jó példával, hittel és kitartóan szolgálni, ott a jó dolgok jönnek elő mindenkiből, csodákra képesek az emberek. S ahol van közösség, ott megszólal a harang, az ének, nem felejtik el a magyar szót. Ezek a garabóniak belopták magukat a szívünkbe, és különös, hogy még a pópa körére sem tudunk igazán haragudni. Harag, harang – csak egyetlen betű, mégis mekkora különbség! A harangszó istentiszteletre, ünnepre hív, Isten dicsőségét, a közösség, az összetartozás, a béke, a szeretet erejét, a túlélés zálogát hirdeti a fináléban. Szép végszó így advent elején, fontos támpont a bonyolult világban.
Niedzielsky Katalin
Fotó: Ignácz Bence, A-TEAM
