HÍR6.HU | Nem szoktam az előadásaim előtt beszélni, jelentette ki szombat este a Békés Megyei Jókai Színház színpadán Bozsik Yvette. Azonban Békéscsaba édesanyám által a második otthonom, fogalmazott a Lélektánc koreográfus-rendezője.
Számos oktatási intézményben egyre több diák (ez lehet felnőttképzés is) hallgat pszichológiát, mégis a mindennapi életükben azt vesszük észre, hogy embertársaink türelmi ingerküszöbe évről-évre rohamosan csökken. Ennek eklatáns példája a közlekedés, ahol másodperceken belül kialakulhat egy kisebb-nagyobb, akár fizikális tragédia is. (A fővárosi kaotikus forgalomban azt is el tudom képzelni, hogy még a végtelenül higgadt Ranschburg Jenő – ha ugyan a pszichológus egyáltalán vezet -, szájából is olykor-olykor kiszaladhat egy cifra mondat.)
Bozsik Yvette szuggesztív táncmeséje, épp a mindennapjaink rendkívüli szélsőséges helyzeteit, karaktereit fogalmazta meg a deszkákon. A kevesebb, mint egyórás darabban, ami egyébként a sűrű pro-kontra kisjeleneteire építkezve – egy egészestés előadásnak tűnt: vakok, mozgássérültek, ép mozgásúak (és egy kutya) nyitották fel a nézőtér hatalmas homogén szemhéját.
Az olykor a groteszk
felé sodródó képek mindig egy erős ambivalenciát tükröztek: mosolyogtunk, illetve magunkba néztünk. Bozsik Yvette (már megint) egy olyan globális dolgozatot készített, mert külföldi szereplők is játszottak a Lélektáncban, amely nem faltól-falig terjedő tudomány. Az öreg Newton is csettinthetett egyet örömében odafent, amikor az egyik jelenetben a két táncos és a mozgássérült szereplő megviccelte a gravitációt: egy teljesen lehetetlen testhelyzetben rácsimpaszkodtak a kerekesszékre. S íme, a lehetetlen lehetségessé vált.
Esendőségünket leginkább a darab zárójelenet húzta alá. A vakfiúnak már csak egy asztallapnyi felülete marad élni. Érezte, hogy elfogyott körülötte a tér, és utolsó lehetősége, hogy körbe-körbe forgott az asztalon. A tehetetlenség drámáját csak fokozta a vészjóslón villogó fejgép, miközben az egész szituáció alatt egy ’30-as évekbeli, brechti-kabaré stílusú zeneszőnyeg gurult alá. Oldás: a társai lesegítették.
Őrületes vastaps jutalmazta a Lélektáncot.
Percekkel később, a ruhatárnál már egymás tyúkszemére tapostunk; s megszólaltak az első mobiltelefonok is. És hazafelé, a Lutheren, majdnem belém jött egy piros matchboxos. Pedig még szeretnék vagy 2040-ig élni.
A Lélektánc főtámogatója a 100 éves L’Oréal volt. Közreműködött: a Bozsik Yvette Társulat, a Tánceánia Egyesület, valamint a Gördülő Tánccsoport. A rendező-koreográfus az előadást Matatek Judit emlékének ajánlotta.
Such Tamás
Forrás: HÍR6.HU
