Sokan hallgattuk élvezettel Szomjas György filmrendező előadását hétfőn az Ibsen Stúdiószínházban; és a közönség soraiban alighanem sokan voltunk, akiknek személyes tapasztalatait, emlékeit is felszínre hozta a Mindentudás Színházi Egyetemének előadása. A filmes-zenés kalandozás ugyanis a legutóbbi évtizedek Magyarországáról szólt, amelynek részesei voltunk valamennyien. Niedzielsky Katalin jegyzete
A legenda, amit Szomjas György filmrendező hétfőn a Mindentudás Színházi Egyetemének előadásában említett – pontosabban a sok szabad idejüket „tartalommal” megtölteni próbáló fiatalasszony példája -, térségünket sem kerülte el, itt is akadtak „élelmes” kismamák a nyolcvanas években. A témára természetesen újságíró kollégáim (nem kolléganőim) is előszeretettel „rárepültek”, egyikük alaposan körbejárta az ügyet, és ütős riportot írt.
Akkoriban a legjobb anyagokat a szombati számba időzítettük, így ez a leleplező írás is a hétvégi dupla számban jelent meg. Elnyerte A hét legjobb írása címet, felkerült a szerkesztőségi faliújságra, a szerző pedig sok gratulációt és szép jutalmat is kapott.
Nem sokkal később azonban telefonáltak a pártbizottságról, és a főszerkesztőnek intézkednie kellett. A korábbi szakmai lépésektől (az anyaggal kapcsolatban) eléggé eltérően. A fiatal kolléga hamarosan más laphoz került – nem egészen önszántából -, a rovatvezetője és én – mint olvasószerkesztő – írásbeli fegyelmit kaptunk. De nem ez fájt legjobban. Hanem az a kísérlet, amikor próbáltak valamitől eltéríteni, ami nekem fontos volt, valamiről meggyőzni, ami ellentétes a hitvallásommal.
A főnököm hivatott, ahogyan a többi érintettet is, mindenkit külön-külön. Mindenáron próbált rábeszélni, hogy nem is olvastam azt a cikket, vagy nem elég alaposan, amikor jóváhagytam, megjelenésre javasoltam. Azt hittem, nem hallok jól, nem értettem. Elfelejtette, mit beszéltünk előzőleg, nem emlékezett semmire? Lelkesen bizonygattam: Dehogynem! Olvastam! Nagyon is jól átolvastam többször! Azért javasoltam még jutalmazásra is, azért jelent meg szombaton, mert kiváló írásnak tartottam, tartottuk együtt, annak tartom most is. Rávilágít olyan jelenségre, visszásságra, ami tarthatatlan, felháborító, emberileg el kell ítélni, és a társadalomnak üzenni kell, mert az ilyesmi erkölcstelen. S a mi dolgunk szólni, ez közérdekű téma.
A főszerkesztő aztán feladta, lemondott rólam. Én meg a hatalmas igazságérzetemmel, szakmai öntudatommal alig találtam vissza a helyemre. Az idősebb kollégák nyugtattak, igyekeztek lefordítani a helyzetet. Egy világ omlott össze bennem. Talán nem először, s akkor még nem tudtam, hogy főleg nem utoljára.
Niedzielsky Katalin
