Mindegy, hogy klasszikust, kortársat, zenés vagy prózai darabot játszanak, a színházi fodrász- és maszkmester minden bemutatóban főszereplő. Az biztos, hogy az elmúlt négy-öt évtized során a Lakatos házaspár nélkül a Békés Megyei Jókai Színházban sem ment fel a függöny. Karcsi és Vera odaadó munkáját ismerte el a Magyar Teátrumi Társaság a színházi háttérszakmák méltatására újonnan alapított és december 19-én, Békéscsabán legelőször átadott díjával.
Lakatos Károly a Magyar Teátrum Díj átvételekor a színpadon az ötletgazdának és a javaslatot támogató színházigazgatóknak köszönte meg az elismerést. Pár nappal később, a karácsonyi előkészületek közepette a díj jelentőségéről, szakmájuk szépségéről és nehézségeiről, színház és család összehangolásáról beszélgettünk hármasban.
– Nagyon nagy hiányt pótol a színházaknál ez a díj, mert a meglévő kitüntetéseket mindig elviszik a színészek – mondja a fodrász és maszkmester. – Örülök, hogy most valamit kitaláltak a háttérszakmáknak is, és azt szeretném, ha ez az új díj nemcsak a teátrumi társasághoz tartozó színházaknál, hanem az egész országban elterjedne, maradandó lenne. Őszintén remélem, hogy így is lesz. A színházban ott a rendező, a tervező, mindenki gondol valamit, amit aztán a műhelyek fognak össze. Megálmodni sok mindent lehet, de kivitelezni nem biztos. Ezért érdemel ez a társaság is végre egy kis odafigyelést, elismerést; meg azért is, mert itt csak az dolgozik, aki a színházat szereti, ebben pénz nem volt soha, és most sincs.
A gálán csak néhány másodperc jutott minden díjazottnak, pedig Lakatos Károly legszívesebben a családnak, a gyerekeknek is köszönetet mondott volna. Soha nincsenek otthon, munkájuk rengeteg lemondással jár, se szabadság, se szabadnap, finoman fogalmazott, amikor közölte: „a gyerekek nem unják meg a szüleiket”. S ha egy munkahelyen valakik, ahogyan ők is, lehúznak majdnem ötven évet, általában kapnak egy „Kiváló dolgozó” elismerést; ugyanazt minden szakmában, de ez a díj valahogy mégis más, „olyan színházi”. Azért is örülne, ha tovább élne a kezdeményezés, mert a többi kitüntetett is mind „ilyen deres fejű” volt, s szerinte valamennyien hosszú idő után megérdemlik az elismerést. „Látta, mindenki nagyon büszkén ballagott a kis ládikájával…”
A díj egy jelképes csapágy, benne az egyik golyó aranyból, amit Lakatos Károlyné így értelmez: „aranyat ér a mi munkánk, mert ha egyetlen golyó meghibásodik, nem lehet használni, nem megy az egész gépezet.
– Hiába divatos most az olyan felfogás, hogy üres színpadon, csupasz testtel, jelmez nélkül is lehet színházat csinálni, az nem az igazi színház! – állítja Vera. – Az emberek bevallják vagy nem, de igenis ugyanúgy szükségük van a látványra, mint a gyerekeknek a mesére. Másképp nő fel az a gyerek, akinek olvasnak otthon meséket, s ugyanúgy kell a korabeli jelmez; ami nagy munka mindenkinek, de az eredmény látványos, s megéri az a plusz fáradság, amit még hozzáadhatunk. Gondolom, minden szakmában az a lényeg, hogy ne az órát nézze az ember, arra várva, hogy mikor jár le a munkaidő. Mi itt azt mondjuk, hogy látástól Mikulásig csináljuk, de szívesen, szeretettel, mert ez a dolgunk. S ha az ember szereti azt, amivel foglalkozik, akkor előbb-utóbb elismerik a munkáját. Mondom is mindig a fiataloknak, hogy ezt a munkát csak úgy lehet igazán jól végezni, ha szeretik. Ez nem gyár, nem futószalag, hogy figyeljük, mikor jár le a műszak! Itt mindig dolgozni kell, pontosan, időre és szépen!
Lakatos Károly családjában, édesanyja testvérei között két figaró is akadt, így talán nem véletlen, hogy amikor az Állami Operaház fodrásztanulókat keresett, jelentkezett az újsághirdetésre. Tizenvalahány fiatal közül vették fel, s kezdettől nagyon keményen dolgozott. Először a statisztákon, majd a kórustagokon, a táncosokon bizonyíthatta tudását, csak azután jutott el a szólisták fejéhez. Több mint ötven opera szerepelt műsoron annak idején, és a tárakban mindenki bent volt már reggel 8 órakor. Ott mindig sok fodrász kellett, legalább húsz, külön a statisztákhoz, a baletthez, az énekkarhoz, negyven énekes a női-, negyven a férfikarban, volt mit fésülni. Az Operában és maszek szalonban a szakma minden csínját-bínját elsajátította – és megtanult az emberekkel bánni.
Vera csabai lányként a Jókai színházban kezdett dolgozni, miután itt volt fodrásztanuló; sőt a színház és a szomszédos iskola közös udvarán nőtt fel, mivel barátnőjének édesapja ott volt pedellus.
– Engem a Jókai színházba vettek fel fodrásztanulónak, a papíromon az állt: színházi fodrász – emlékezik Lakatos Károlyné a kezdetekre. – A minisztériumból külön engedély kellett ahhoz, hogy ide felvegyenek; és én voltam az egyedüli harmincvalahány fodrász közül, akit végighallgattak a szakmai órán arról, hogy a színházban mit csinálok. Én ugyanis nem a fejet mostam, meg a hajat nyírtam, mint a kinti fodrászok, hanem a hajmunkákat végeztem: megtanultam levágott hajból parókát készíteni, szempillát, szemöldököt, bajuszt, bármilyen szőrzetet, nyers hajat feldolgozni. Ugyanazt tanultam itt, amit Karcsi az Operában. Amikor oda a pici fekete gyereket felvették, még alig érte fel a fodrászszéket, egy kis sámlit tettek alá, hogy felálljon a próbamunkához…
Lakatos Károly 46 évvel ezelőtt jött Budapestről Békéscsabára. Találkozásukról nevetve annyit árul el, hogy elég kicsi volt a színházi fodrászműhely ahhoz, hogy egymásba botoljanak; így aztán ideszerződése után két és fél évvel összeházasodtak, és azóta elválaszthatatlanok.
– Csak azok maradnak együtt, akik mindketten a színházban dolgoznak, különben lehetetlen összehangolni a munkát és az otthonlétet – jelenti ki határozottan Karcsi. – Az időbeosztás eltér a normálistól. Mire innen hazakeveredik az ember egy előadás vagy főpróba után éjfél körül, apa vagy anya már alszik, a másik korán reggel elmegy otthonról. Bennünket viszont egyszerre nélkülöztek a gyerekek. S a nagyszülők segítségére szorultunk, mert mi állandóan dolgoztunk. A színházi gyerekek általában ezért nem szeretik a színházat, nem akarják megnézni az előadásokat a szüleikkel, mert úgy élik meg, hogy a színház elveszi tőlük az anyjukat, apjukat, főleg ha mindketten ott dolgoznak. A mi gyerekeink is sokat játszottak hajcsavarókkal a fodrásztárban, amíg valamelyikünk haza nem szaladt velük. A színház ilyen; lehet, hogy te viszed el a gyereket reggel az óvodába, de azt nem tudod megmondani, hogy délután ki hozza el.
A Lakatos házaspár elbeszéléséből kiderül, hogy országos hírű nevek fémjelzik a színházi fodrász és sminkes szakmát. Szegeden, Debrecenben, Szolnokon is házaspár fésülte és sminkelte évtizedeken át a színészeket, sajnos a mesterek közül sokan már nem élnek. Szakértelmüket dicséri Karcsi szerint, hogy akkoriban még nem voltak olyan korszerű anyagok, mint most; ha kellett egy orr, azt bizony a maszkmesternek kellett gittből felszobrászkodni a színész arcára. Már fiatalon egy életre megtanulták, hogy a színházi fodrász és maszkmester dolga nem csak a hajak befésülése, a parókák felrakása, a szakállak felragasztása, az arc sminkelése, egy igazi szakember maga készíti el a parókákat, a szakállakat. Manapság azonban erre a nagyon aprólékos, időigényes munkára már alig vállalkozik valaki. Pedig – Verának meggyőződése – a paróka akkor a legszebb, ha a hajat szálanként fűzik a tüllbe, legfeljebb három szálat szabad egyszerre befűzni, ami azt jelenti, hogy bizony három nap kell az elkészítéséhez. Ideges nem lehetsz, csak nyugalomban lehet dolgozni, mert könnyen elszakad a hajszál, vagy eltörik a tű. Lakatosék most is maguk formáznak és készítenek el minden kelléket. Nehéz elképzelni, hogy vajon mikor szakítanak ennyi időt a parókák elkészítéséhez, a hajszálak csomózásához, miközben esténként az előadások összes szereplőjét ketten fésülik, sminkelik. Hatalmas feladat lehet ez, különösen az olyan sok szereplőt és gazdag hajkoszorút felvonultató produkcióknál, mint az Aida című musical vagy a nagyoperett, a Csárdáskirálynő. Az Elnöknők előadásához túl sok szereplőt nem kellett sminkelni, de a szép, fiatal színésznők teljes átváltoztatása gonosz, öreg hölgyekké ugyancsak komoly kihívást jelenthetett a maszkmesterek számára.
A Jókai színházban közel ötven és a Gyulai Várszínházban nyaranként negyven év alatt sok száz bemutatóhoz fejek, hajak ezreit „csinálták meg”. A megye társulatán kívül megismerték az egész magyar színésztársadalmat, sminkelték és fésülték többek között Bessenyei Ferencet, Kállai Ferencet, Őze Lajost, Raksányi Gellértet, Bodrogi Gyulát, Fülöp Zsigmondot, Lukács Sándort, dolgoztak együtt Moór Mariannal, Halász Judittal, Domján Edittel, Tordy Gézával, Bács Ferenccel.
A szereposztás, a társulat névsora, de még a direktor személye is sokszor változik negyven-ötven év, évad alatt, de Lakatosék maradtak a viharsarki teátrumnál. Azt mondják, a színházi fodrász- és maszkmesteré olyan szakma, amit nem elég jól művelni, azt nagyon kell szeretni is. Túl jól nem fizetnek, de mindent pótol a közönség és a színészek szeretete, ragaszkodása és az a tény, hogy minden nap azzal foglalkozhatnak, amihez értenek, amibe beleadják szívüket, lelküket; és amit alkotnak, az estéről estére része a sikernek.
– Általában a rendező és a díszlettervező között dől el, hogy mi legyen, és azt a színésznek el kellene fogadni. Ehhez jön még a győzködés – sorolja Vera a munkamenetet. – Ahányszor felmegy a primadonna a színpadra, öltözik, vetkőzik, elhasználódik a paróka, másnap délelőtt szépen meg kell fésülni mindet, hogy estére rendben legyen. A fejeket két órával előadás előtt el kell kezdeni készíteni, befésülni. A szereplők létszámától is függ, mennyi időre van szükség, a tömegszereplők jönnek leghamarabb a műhelybe.
„Civil fülnek” talán meglepő, hogy inkább Karcsi sminkel (színpadra a férfiaknak is kötelező!), és Vera rakja fel a művészeknek a parókát, fésüli be a saját hajat. Tapasztalatuk szerint a fiúkkal nehezebb a dolguk, bár próbaidőszakban mindenki ideges, aztán szépen lenyugodnak. Mindent megtesznek azért, hogy a színészek jól nézzenek ki, hiszen ez közös érdek, csapatjáték. Ha tehetik, a nézőtérről is ellenőrzik műveik hatását. Azt mondják, ha a színész szereti a szerepét, nem kell hívni, jön magától már főpróba előtt is, hogy a maximumot hozhassák ki belőle.
– Az éppen aktuális divatban rosszabbak vagyunk, mint az utcai fodrászok – magyarázza Karcsi. – Bejön egy adott formájú haj, és akkor a kinti fodrászok azt legalább fél évig folyamatosan vágják, fésülik. De a színházban más a helyzet, mert itt ide- vagy odasétálunk 150 évet, vagy még többet az időben, mindig egy bizonyos kort szolgálunk ki. Ettől persze szebb is a színházi, mint a kinti fodrászat, hiszen legalább húsz fej alkalmanként változik. A tervező és a rendező megbeszéli a kort, és a rendelkezésre álló pénz befolyásolja a lehetőségeket. Ha látjuk a jelmezt, akkor már tudjuk körülbelül, hogy mi kellene, de hozzá kell tenni a színészt, vele is kell kicsit beszélni, hogy a három kívánságból valami kijöjjön. Az olvasópróbán ott vagyunk, ahol mindenki mond valamit a műhelyeknek. Amikor fiatalok voltunk, néha fel kellett lapozni pár kortörténeti könyvet, ma már nem nagyon.
Azt, hogy a Jókai színház első emeletének fodrásztárában csodálatos haj- és frizuraköltemények születnek, fantasztikus bajszok, szakállak formálják a férfi arcokat, a közönség is kitalálhatja, hiszen a végeredményt látja a színpadon. Kevesen tudják viszont, hogy mi zajlik a kulisszák mögött, milyen aprólékos munkával, mennyi türelemmel lehet csak szálanként kötözni a parókákat és gyártani a különféle arcszőrzeteket. Ahány kor, annyi stílus, ahány szerző, annyi frizura és szakáll; s akkor még a színészek egyéni ízléséről, kívánságairól, esetleg rigolyáiról nem is beszéltünk! A művészek, akik az elmúlt évtizedek során a Lakatos házaspárra bízták magukat, sosem csalódtak: nemcsak kifogástalan sminkkel és fejjel léphettek színpadra, hanem mindig meg is pihenhettek, fel is töltődhettek náluk. A mesterek ugyanis a lelküket is gondozásba vették otthonos, meghitt műhelyükben, amit a nyugalom szigeteként jegyeznek a színház pezsgő, forrongó, zűrzavaros világában.
A fodrászműhely tehát hírközlőállomás és lelki szanatórium is egyben; ott csapódik le minden, szeretnek oda beülni a színészek – és Lakatoséknak ez is egyfajta kitüntetés. A nyugalom szigetén mindenki kiöntheti a lelkét, elmesélheti búját-baját, örömét. Meghallgatják, aztán két nap múlva – ahogyan az a diszkrét figarókhoz illik – már nem is emlékeznek rá…
Niedzielsky Katalin