A legyőzhetetlen művészet címmel tartott előadást dr. Merő Béla rendező, színházesztéta a Mindentudás Színházi Egyeteme sorozatban január 6-án az Ibsen Stúdiószínházban. Csalódást okozott volna, ha a címbeli jelzőt cáfolja; ugyanakkor kellenek a megerősítések, hiszen időnként szárnyra kapnak feltételezések, elméletek, amelyek a művészetek – ahogyan a könyv vagy a nyomtatott sajtó – halálát jósolják. Merő Béla arról beszélt, hogy amióta létezik művészet, mindig is voltak próbálkozások az elfojtására, elnémítására, de az igazi művészet – lényegéből fakadóan – elpusztíthatatlan.
Kovács Edit színművész, a rendezvény háziasszonya bevezetőjében a legősibb művészetről, az énekről és a zenéről szólva Darwint idézte, aki szerint ez a műfaj úgy alakult ki, hogy az ember „megirigyelte a madarak énekét”. Először dallamokat dúdolt, a természetben talált tárgyakkal ütötte a ritmust, és csak később készített a dallam lejátszására alkalmas hangszereket.
A kutatásnak, rendszerezésnek köszönhetően mára sokat tudunk a művészetek születéséről, kölcsönhatásairól, de keveset arról, hogy vajon mi játszódik le komponálás közben az alkotó fejében, lelkében. Kovács Edit elmondta: többen úgy vélik, erre az izgalmas kérdésre Richard Wagner adta meg a választ. A XIX. század egyik legnagyobb zeneszerzője, aki operái librettóját is maga írta, Opera és dráma című művében kifejti saját esztétikai felfogását. Ennek lényege, hogy az opera drámaiságát a zenének kell képviselnie, nem a cselekménynek.
Wagner első operáit később „iparosmunkának” tartotta, mondván, hogy azok nem művészi intuíció spontán eredményei voltak, hanem tudatosan megtervezett „műtermékek”. Gondosan kiszámította, hogyan lesznek művei hatásosak és sikeresek, de végül nem tekintette ezeket életműve fontos részének. A bolygó hollandi volt az első olyan opera, aminek megírása után maga is azt érezte, sikerült átlépnie a művészet világába. Ekkor így írt egyik kritikusának:
„Mielőtt nekiállnék, hogy verset írjak, vagy felvázoljak egy jelenetet, már elbódított alkotásom zenei illata, a fejemben már ott van az összes hangzás, minden jellegzetes motívum, úgyhogy amikor a vers kész van, és a jelenetet elrendeztem, számomra már kész is a voltaképpeni opera, és a részletes zenei kidolgozás innen már inkább egy nyugodt és higgadt utómunka, amelyet az alkotás voltaképpen megelőz.”
Wagner írásai, levelei fontos dokumentumok az utókor számára, hogy bepillanthassunk az alkotás folyamatába. Talán az egyetlen, amiről soha nem beszélt konkrétan, az az, hogy hogyan komponálta a zenét. Az alkotás a személyiségének olyan szintjén mehetett végbe, amely kívül esett a tudatos önvizsgálatán; vagyis az alkotás olyan ösztönös megnyilvánulás, hogy lehetetlen szavakkal megfogalmazni – hangsúlyozta Kovács Edit.
Az alkotó művészet tehát ösztönös tevékenység, művészek mindig is voltak, és – hála Istennek – mindig is lesznek a világon. De a társadalomnak szüksége van-e a művészetre, hogyan fogadja a külvilág az alkotást, és legyőzhető-e a művészet? Ezekre a kérdésekre már az előadótól, a Békéscsabai Jókai Színház rendezőjétől, a színitanház végzős hallgatóinak osztályfőnökétől vártuk a válaszokat.
Merő Béla a középkortól egészen napjainkig számos példát hozott a történelemből, és igen sok érdekes anekdotával is szolgált mondandója igazolására. Kifejtette: minden új hatalom (egyház, politika) megpróbálta legyőzni, megölni maga körül a művészeteket, a színházat, amely valahogyan mindig túlélte a támadásokat. Szerepe, módszerei folyton változtak, de a lényeg maradt: amit nem mondott el latinul a templomban a pap, azt előadták énekkel, zenével az embereknek az utcán, a téren a vándorszínészek. Isten házából kitiltották a zenét, mert ördöginek tartották, de az emberek lelkéből az igényt a szépre, az önkifejezésre nem tudták kiölni.
Az előadó az egyetemes műveltségből elsősorban a nyugati kultúrára koncentrált; mint mondta, a művészetek kölcsönhatására a nemzeti értékek hol erősítették, hol gyengítették egymást. Meggyőződése szerint a nyugati kultúra a görög elődökre, a zsidó és a keresztény vallásra, és a római jogra épül, a nyugati és távol-keleti színház egyaránt a rituálékból származik. A kultúrák közötti átjárhatóságról elhangzott, hogy akadtak példák a történelem során, amikor egyik kultúra a másikat le akarta győzni, de reméljük, hogy a művészet sosem lesz legyőzhető. A művészet áthatja az életünket, az ember alapvető tevékenysége. A művészet is, a tudomány is a világ megismerésére irányul, módszerei eltérőek, és a művészet volt előbb. Az alkotásban a művész élettapasztalatot és társadalmi tapasztalatot egyesít, hat a műalkotásra, és az visszahat rá. A művész ugyanakkor a befogadóra is hat, aki szintén hatással van az alkotóra.
Hegel, aki megkülönböztetett produktív és nem produktív művészetet, és a művészetet egynemű közegnek tekintette, Thália templomáról bizony nem volt túl jó véleménnyel – fogalmazott Merő Béla. A német filozófia kiválósága szerint „a színház nem több, mint az irodalom felböfögése”.
- A színház lényege a színész testével létrehozott szöveg, ezért a színház addig él, amíg a színész mondja a szöveget, játssza a szerepét. Ehhez természetesen a saját korából hozza a gesztusait, az ismereteit – jelentette ki az előadó. – Wagner meghatározó jelentőségű volt nemcsak komponistaként, hanem a színház számára is, nagy újításnak számított például, hogy kivetítette operái hátterét.
A reneszánsz, barokk, rokokó koráról elhangzott, hogy akkor még egységes volt a világ, ám a francia forradalom idején minden megváltozott, az egység megszűnt, és a művész egyedül maradt. Nagyjából három csoportra sorolhatók a művészek Merő Béla szerint: 1. aki behódol a hatalom igényeinek, prostituálja magát, 2. aki a polgári elvárásnak fekszik le, az dilettáns, 3. végül forradalmár az, aki nem adja fel a művészi elveit.
A színház és a film között lényeges különbség, hogy a színház addig művészet, amíg a színész él, a film ezzel szemben a múltban lejátszott folyamatot rögzít. A technika forradalmi változást hozott minden műfajban, bár nem szabad elfelejteni, hogy már a görög színházban, a középkorban meglepően modern rendszert használtak a díszletek mozgatására. A technika mai fejlettségi szintjén a sokszorosítás a döntő.
Zalán Tibor író felvetésére, hogy az előadás címe (A legyőzhetetlen művészet) kérdésként vagy állításként értendő, Merő Béla leszögezte: abban hisz, hogy a művészet hosszú távon mindenképp legyőzhetetlen. Végül pedig Jean Vilar Újítás és hagyomány című könyvéből idézett.
„A modern francia színház nem valamiféle humanizmust keres. Sőt, azt hiszem, bizalmatlan vele szemben és fél tőle.
Napjainkban a színházi ember – legyen az szerző, színész vagy társulatvezető – kalandor. Arra kényszerül, hogy magányosan bocsátkozzék kockázatos küzdelembe. A legutolsó humanizmus a XIX. századé, 1940-ben megszűnt világítani nemzedékünk számára. Úgy érzem, egy francia fiatal, legyen katolikus vagy kommunista, szabadkőműves vagy anarchista, nehezen tud hinni egy olyan általános erkölcsben vagy esztétikában, amelybe az ember iránti tisztelet fogalma automatikusan beletartozik. Igaz, sokan az egyházon, a pártokon, az iskolákon belül próbálnak újra valamilyen hitet találni. Igaz, mindannyiunkban ott él a nosztalgia valamilyen humanizmus után.
De az a világ, amely ma a fiatalok elé tárul, megosztott, és hasonlatos egy tébolyult isten mozaikjához.
Úgy hisszük, ezért nem mi vagyunk a felelősek. A legérzékenyebbek, azt hiszem, azzal végzik, hogy bezárkóznak mesterségükbe. Ott leginkább a munka teremtette testvériség – még ha múlékony is – segít, hogy kibírjuk az életet. A politika – mondotta Napóleon – sors. De nem a mi számunkra.
Mi két hajléktól függünk: az egyiktől, ahol családunkat helyezzük el, és a másiktól, ahol mesterségünket gyakorolhatjuk, és létrehozhatjuk a magunk műhelyét. (1953)”
A Mindentudás Színházi Egyeteme programsorozat következő előadását február 3-án Gyenge Zoltán professzor, a Szegedi Tudományegyetem Filozófia Tanszékének vezetője tartja A mitológia művészete – Nárcisz és/vagy Prométheusz címmel.
Niedzielsky Katalin
Fotók: ATEAM/Ignácz Bence
