A Bárka mostanában nyílt vizeken hajózgat, csak hogy egy rossz hasonlattal éljünk. A múlt heti humoros irodalmi esten a szerzők és színészek prezentációjában elhangzó pajzán, nevetésre ingerlő írások valóságos lázba hozták a közönséget az Ibsen stúdiószínpadán.
Tegnap ismét kitett magáért az irodalmi folyóirat szerkesztősége: a Körös Irodalmi Társaság vendége Lackfi János, író, költő, drámaíró, műfordító és szerkesztő volt.
Már a várakozás pillanataiban érzékelni lehetett, hogy ez az este kimondottan érdekesnek ígérkezik; a közönség soraiban felfedezett új, ismeretlen arcok, a megtelt széksorok már előre sejtettek valamit. A szerző megjelenése előtt két doboznyi könyvet láttunk belopózni a Jókai színház stúdiótermének egyik rejtett zugába. Nem csoda a mennyiség, hiszen elég termékeny, mitöbb sokoldalú alkotó vendégeskedett tegnap Békéscsabán. Amíg könyveink ott lapultak és szuggesztíven figyeltek a sarokban, addig szerzőjük a reflektorfényben engedett bepillantást egy kicsit az életébe, egy kicsit a munkásságába s egy kicsit a könyvek tartalmába.
Darvasi Ferenc, a Bárka szerkesztője, az est házigazdája rögtön belecsap a közepébe lajstromba szedve a vendég eddigi életútjának főbb eseményeit: hét verseskötet, két kisregény, húsz műfordítás, kilenc gyermekkönyv, mindemellett egyetemi katedra (Pázmány Péter Katolikus Egyetem – kreatív írás), televíziós műsor (a Lovasi Andrással jegyzett Penge), elnökségi tagság (Műfordítók Egyesülete), és az est első merengését idézve: „számos vagy számtalan” díj és elismerés.
Az összejövetel első kérdései a család témakörét igyekeznek körüljárni: irodalmár szülők, öt gyermek. S még egy kifejezetten szimpatikus gondolat: az írás nem túlmisztifikált, az írás hétköznapi, elérhető, sok verejtéket igénylő alkotási folyamat. S így már az is érthető, hogyan lehet kreatív írást tanítani az egyetemen. A forma mögötti tartalom és a tartalom mögötti forma. Tetszik!
Aztán a gyermekekre terelődik a szó: a kedves, személyes történetek – a felmelegedő tanganyitogató és a nyelvét nyújtogató sütemény – után a gyermekversekre kérdez rá a házigazda. Lackfi János lelkesen válaszol, érzekelhető, hogy szeret róluk és nekik írni. Csak egy kicsit másképp. Nem jó és rossz harcát ábrázolja ezekben az írásokban, mindig hoz valami váratlant, újat, mást. Hiszen a világ nem csupán fekete és fehér.
Az est közepe táján elkalandozunk egy lakatlan szigetre is, meg hogy ilyenkor mit is vinne magával az ember. Weöres Sándor és Kosztolányi neve gyakran felhangzik hol kimondva, hol csak gondolatban. Némi irigységgel hallgatjuk a történetet, melyben megőrzi Weöres hangját, de azért mi is kapunk belőle egy-egy Bóbita-átiratban.
„Talán Kosztolányi áll hozzám emberileg a legközelebb.” Ebben a pillanatban a hallgatónak kedve szottyan leülni Kosztolányival kávézni, de hát, ugye, ezt nem nagyon teheti meg, de azért felsejlik a gondolat, hogy a klasszikusokat milyen formában is lehet közelebb hozni az emberekhez a kortárs irodalmon keresztül.
Szó mi szó, egy irodalmi est sikerességét, ha lehetne mérni, talán úgy határozhatnánk meg, hogy egy-egy ilyen találkozó után hányan rohamozzák meg a könyvesboltokat, vagy a nehéz gazdasági helyzetre hivatkozva a könyvtárakat a szerző alkotásai után kutatva. És akkor itt jönnek képbe az egészen idáig rejtőzködő könyvek a sarokban. Az est végén a szokásos dedikáció következik, ahol, bizony, elég nehéz lencsevégre kapni a szerzőt a sűrű embergyűrűben. Fogynak a könyvek és a tinta, tehát büszkén jelenthetem, hogy képzeletbeli mércénken egy szerfelett sikeres irodalmi esten vagyunk túl.
Márciusban pedig Grecsó Krisztián látogat haza egy könyvbemutató erejéig az Ibsenbe. S miről nem tudunk még?
Tari Sarolta
