Bartus Gyulát Feydeau Bolha a fülbe című komédiájának két szerepében is láthatja a békéscsabai közönség: Chandebise és Poche karakterét alakítja. A színművész március 15-én vette át a Jászai-díjat. A pályájáról, a díjról és a jelenlegi szerepekről beszélgettünk.
A színészeket mindig valamiféle fátyolos ködfelhő veszi körül. Csillogás, fény, egy távoli világ gondtalan képe az, ami körüllengi az alakjukat. Érdekelt, hogy visszatekintve milyennek látja Bartus Gyula azt az utat, amit bejárt, s amit most, a művész ötvenedik életévében egy Jászai-díjjal jutalmazott a szakma.
Én inkább a kudarc oldaláról közelíteném meg ezt az utat. Sokszor kellett újrakezdenem. A főiskolára harmadszorra vettek fel, azután lekerültem Pécsre, ahol három évet töltöttem. Frissen végzett fiatalként szenvedtem, nem találtam a helyemet, nem foglalkoztak velem. Úgy érzem, a főiskola előtt sokkal szabadabbnak éreztem magam mind testileg, mind lelkileg. Ezután jött egy igazgatóváltás, mondták, hogy keressek magamnak egy másik helyet. Nem értettem, még semmit nem mutattam, de már küzdenem kellett. Azután eltelt egy év, mondták, hogy maradjak, mert jó az, amit csinálok. De ekkor már megvolt a helyem Veszprémben. Táncoltam a karban, egy jelenetem is volt. De ez sem tudta elvenni a kedvem. A Karamazov testvéreket játszottuk, az egyik testvér hátát kellett mosnom. Mivel egy szaunában játszódott a jelenet, kitaláltam, hogy előtte beöltözöm bundába, sapkába, gumicsizmába, majd a színpadra lépésem előtt egy vödör vizet öntöttem magamra. Hiteles volt. Azután ’92-ben Békéscsabára kerültem, s itt kezdődött minden elölről. Egy jelenetem volt a Szúzai menyegzőben, azután megkaptam Haimón szerepét az Antigonéban. Szépen haladt előre a pályám, de hét év múlva mégis úgy döntöttem, hogy hazamegyek, Miskolcra. Ott volt a családom, a testvéreim. Tizennégy éves voltam, amikor kiröppentem otthonról. Az élet valamiért hazavitt, hogy legyen még közöm hozzájuk. Húszéves kimaradást pótoltam be akkor, 2004-ben pedig visszajöttem. Miskolc jót tett nekem, annak ellenére, hogy ott is kisebb szerepeket játszottam, voltam hírnök egy Shakespeare-darabban, de voltam Keszeg András is a Vízkeresztben. Onnantól kezdve elindult bennem valami lazulás, egyre több mindent mertem, és emiatt tudtam is megcsinálni a színpadon. Visszajöttem, itt is jó helyzetbe kerültem, jó szerepeket játszottam, játszhatok.
Kudarcok?
Általános iskolában megkukultam a farsangi bálon, mint Máris szomszéd. Középiskolás, 17 éves voltam, amikor az első üveg sörömet ittam meg a színpadon Hemingway Bérgyilkosok című művében. Én addig a pillanatig nem ittam alkoholt. Folyt le rólam, habzott a sör, nem tudtam meginni, miközben egy erős, masszív bokszolót játszottam. Ez akkor szintén egy kudarcélmény volt. A főiskolán volt olyan, hogy egyedül dolgoztam, rengeteg önálló gyakorlatot, monológot csináltam. Hétvégenként bent maradtam, próbáltam, jártam a jelmeztárba. De volt olyan is, hogy balettórán kiálltam sírva a szőnyeg szélére, és azt mondtam, hogy nem vagyok hajlandó balettozni, nem tudom megcsinálni. Ezeket nem szabad elfelejteni, így kezdte az ember. Nem kell úgy tenni, mintha már a kezdetek kezdetén mindent tudtunk volna. Nem. Soha nem lehet azt mondani, hogy valaki már mindent tud erről a pályáról. Szépen épül persze az egyéniséged, a munkádon egyre inkább látszik a fejlődés, de soha nem tudhatod, hogy mit tartogat számodra az élet. Van egy olyan színházi mondás, hogy aki lefelé jön a lépcsőn, annak előre kell köszönni. De soha nem tudhatod, hogy mikor jössz lefelé a lépcsőn.
Miért fontos az újrakezdés?
Mindig jót tesz, ha az ember zuhan egy kicsit, válságos helyzetbe kerül, felfrissül az agya, a vére, mindene. Bizonyítani akar a világnak, saját magának, hogy igenis alkalmas erre a pályára. Ha valaki válságba kerül a munkájával kapcsolatban, ha úgy érzi, hogy nem fejlődik, vagy nem tud töltekezni, megújulni – ehhez azonban őszintének kell lenni önmagához az embernek – akkor a váltás a legjobb, amit tehet, akkor menni kell. Főleg, ha még fiatal az ember. Nekem sem volt családom még ’99-ben. 2000-ben született a fiam. Én úgy éreztem, hogy akkor mehettem. 38 évesen még nyakamba vettem az országot. Ezt most már nehezen tenném meg.
A díj?
Egy szép ajándék. Amikor ezt a díjat ’53-ban létrehozták, fiatal pályakezdő színészek, huszonéves kollégák kapták meg nem sokkal a főiskola elvégzése után. Így indult, egyre inkább életműdíj lett belőle. Most 50 éves vagyok. Pontosan amiatt, hogy sokszor kellett újrakezdenem az életem, egy jó ideig nem is gondoltam erre, nem mertem, úgy éreztem, hogy nem vagyok rá érdemes. Nagy elismerés. De én ugyanúgy Bartus Gyula maradtam, ugyanolyan nehezen rögzítek a próbán vagy tanulom meg a szöveget.
Feydeau Bolha a fülbe című komédiájának főszerepét alakítja. A szerző egy emberre írta meg Chandebise és Poche figuráját. Hogyan nyúlt hozzá ehhez a két szerephez?
Nekem minden szerep mínusz 60-nál indul, mindig nehezen haladok, nincsenek látványos kiugrásaim. Mindegyik darab, figura más; hogyha egy tortának képzeljük az egyéniségünket, a lelkünket, mindig egy másik szeletet kell kinyitni, mindig egy másik cikkelyt kell felerősíteni, szétnyitni, mint egy legyezőt. A legnehezebb számomra felfedezni a szerep igazságát, megtalálni azt a kis szeletkét, amelyet fel kell erősítenem magamból. Ez adja utána a talajt, a biztos megszólalást. Van úgy, hogy türelmetlen vagyok magammal. Muszáj elkülöníteni az egyik szerepet a másiktól. Az egyik egy alkoholista, lecsúszott, ápolatlan figura, nem tud tisztán beszélni sem, de egy olyan ember, aki a maga egyszerűségében aranyos, közkedvelt is tud lenni. A másik kulturált, bátortalan, aki diszkréten próbál beszélni, mesélni a problémáiról. Egy úriember. Ezt a két figurát kellett megtalálni.