Gogol írásai egyszerre tragikusak és komikusak, az ember nem tudja, hogy sírjon, vagy nevessen rajtuk – ez szinte minden olvasott ember előtt ismert. Tehát, ha valaki azzal a reménnyel ül be a Háztűznéző előadására, hogy felhőtlen kacagásban lesz része, az nem ismeri Gogolt egy kicsit sem.
Miért ilyen nem mindennapi ez a nevetés? Azért, mert Gogol nevetése, az ember küzdelme az Ördöggel. Az író az Ördögöt nem csak az örök Gonosznak tekintette, akiben összpontosul Istennek, és minden nagyszerűnek a tagadása, hanem úgy gondolta, hogy az Ördög egy misztikus lény, aki nem csak a tragikus eseményekben, a nagy negatív erőkben, az esztelen végletekben munkálkodik, hanem benne van minden emberi érzés és gondolat középszerűségében, a tompaságban, a szellemtelenségben, a gyengeségben. A gogoli életmű egyetlen témája, az így értelmezett Ördög, azaz a „halhatatlan emberi középszerűség”. Gogol a nevetés fényénél vizsgálja az Ördögöt, és a nevetés fegyverével harcol vele szemben.
Puskin felfigyelt a fiatal Gogolra, és biztatta, hogy írjon. Legfőbb értékének azt látta, hogy előtte még egyetlen írónak sem adatott meg ilyen erőteljesen megrajzolni a középszerű embert, és ezzel kapcsolatban megvilágítani, szembe szökővé tenni minden apróságot, ami fölött eddig elsiklottunk.
Kortársainak vallomása szerint Gogol külseje meglepő, sőt riasztó, félelmetes, ugyanakkor nevetséges, komikus, szinte fantasztikus. Más emberekhez egyáltalán nem hasonlítható. Ez a külső túlságosan feszült, túlságosan éles, és ezzel együtt megtört és beteges. A hosszú, száraz orr, az óvatos szemek, ennek az arcnak valamiféle madárszerűséget kölcsönöznek. Éber és szomorú, magányos madár. „Minél közelebb kerülnek az emberek Gogolhoz, annál jobban érzik benne a félelmetes távoliságot, az idegenséget, a meghökkentőt, amit nem lehet megszokni, ami némely esetben érthetetlen, ellenséges, iszonyattal, sőt undorral keveredő érzést vált ki.”- vallotta egy ismerőse. „Titokzatos törpe” – ezt a nevet adták neki Nyezsinben a középiskolás társai.
A Gogol iránti mélységes tisztelet és szeretet ösztönözte a Háztűznéző rendezőjét, Sztaniszlav Mojszejevet arra, hogy az író madárszerű, titokzatos, érthetetlen és misztikus alakját Gogol-alteregóként a színpadra hívja. Azért, hogy Ő is velünk legyen. Vele kezdődik, és Vele fejeződik be az előadás. Ugyancsak a szerző iránti tiszteletből nem írta át, nem „aktualizálta” a darabot, és nem csinált belőle bohózatot. Így tiszteleg az író előtt, születésének 200. évfordulóján.
Gogol szenvedett attól, amit látott és gondolt az életről. A valóságot túlságosan mocskosnak találta, főleg Oroszországban. Nyughatatlanul bolyongott a világban. Alig hogy megérkezett az egyik helyre, már ment volna tovább. Beutazta Európát, volt Ázsiában, Afrikában. Itáliában olyan boldog volt, mint még soha. Úgy érezte, hogy Itália az ő öröktől fogva létező szülőhazája. Amikor másodszor érkezett oda, így nyilatkozott: „Itália! Én Itáliám! Micsoda égbolt! Micsoda levegő! Nézem, és nem tudok betelni vele. Oroszország, Pétervár, hódűnék, csirkefogók, ügyosztály, tanszék, színház, álmodtam csak az egészet. Az ébredés ismét az én hazámban ért. De nem! Nem is az én hazám Itália, hanem a lelkem szülőhazája, ahol a lelkem jóval azelőtt élt, mielőtt én világra jöttem.”
Néha undorodott a saját írásaitól is. Erről így ír barátjának: „ Bemutatták A revizort, és a lelkem olyan nehéz, és különös…Utálatosnak, vadnak láttam a művemet, mintha nem is én hoztam volna létre… Testem – lelkem belefáradt. Esküszöm, senki nem ismerheti és érezheti át szenvedésemet. Magam sem tudom, hogyan bírt rajtam ennyire eluralkodni ez a kétségbeejtő bánat.” És ugyanez történt a Holt lelkek írása közben is. Saját bevallása szerint, semmi kedve nem volt az írásához. Inkább valamiféle undort érzett tőle. „Isten a tudója hová is szeretnék elmenekülni. Az utazás, a hajó, a tenger és más távoli egek tudnának csak felélénkíteni” – vallja.
Gogol valószínűleg egyáltalán nem ismerte a nőkhöz fűződő szerelmet, életében semmit nem lehet föllelni, ami szerelemhez hasonlított volna. Egyik, szerelemtől égő barátjának ezt írta. „Lelkiállapotodat nagyon megértem, jóllehet én magam ezt – hála a sorsnak – nem tapasztaltam. Azért mondom azt, hogy hála, mert e láng engem egyetlen szempillantás alatt hamuvá változtatott volna. Szilárd akaratom szolgált menekvésemül, amely eltérített a vágytól, hogy lepillantsak a szakadék mélyére.” (A Háztűznéző főhősében, Podkoljoszin figurájában, saját magát rajzolja meg, a saját hezitálását a házassággal kapcsolatban, a vonzódását, és a kétségeit. Foglalkozott a nősülés gondolatával, mert erre kényszerítette a társadalmi elvárás, de a lelke mélyén nem akarta, tartott tőle.)
Sértett ellenségei még életében elhíresztelték róla, hogy megőrült. (Bosszantó, hogy még ma is sokan ezt hiszik róla.) Az életrajzírók és kritikusok félreértéseinek és támadásainak forgószelébe került, akiknek véleménye végletes és ellentmondásos volt róla és a műveiről. Egyik alkalommal szédelgőnek, őrültnek, gazembernek tartották, majd ugyanazok az emberek teljes meggyőződéssel prófétának, tanítónak, sőt szentnek és vértanúnak nevezték.
A valóság elöl a vallásba menekült. Az áhítatos életet is éppen olyan túlzott intenzitással élte meg, mint mindent. Kezdetben csak világtól elvonult szerzetesként akart élni, odaadó imával és böjtöléssel könyörögni Istenhez Oroszországért és a népért, valamint így akart megtisztulni az Ördögtől, aki – úgy érezte – benne is, és körülötte is, mindenhol jelen van. Később már csak Istenben akart élni.
Egyre jobban eluralkodott rajta a depresszió, ami születésétől fogva benne volt.
(Gogol korában még nem ismerték fel, nem tudták diagnosztizálni, sem gyógyítani ezt a betegséget. Csak az 1900-as évektől kezdett a tudomány komolyan foglalkozni vele. A depresszió nem elmebetegség, hanem kedélybetegség. A kiemelkedő kreativitású emberek körében az átlagnál ötször gyakrabban fordul elő. Ebben a betegségben szenvedett többek között Dürer,Churchill, Hemingway, Puccini, Rossini, Verdi. Ma már sikerrel gyógyítják.)
A depresszió félreérthetetlen tünetei kínozták Gogolt: állandóan úgy érezte, hogy gyógyíthatatlan betegség lappang benne, pedig – orvosai szerint – testileg egészséges volt; néha (rövid időre) indokolatlanul vidám, felhangolt lett, ilyenkor estleg felelőtlen döntéseket is hozott, máskor (hosszabb időre) ok nélkül búskomorrá vált. Végtelenül fáradtnak érezte magát, letargikus volt. Néha pánik vett erőt rajta, máskor nagy falánkság kerítette hatalmába.
S a kezeletlen depresszió legsúlyosabb stádiuma a halálvágy, majd az öngyilkosság nála is bekövetkezett. Ebben a végső stádiumban Gogol Moszkvában lakott Alekszandr Petrovics Tolsztoj gróf házában, (a képen látható) ahol mindenben a kedvébe jártak, és óvták nyugalmát. Ő azonban vigasztalhatatlanul boldogtalan volt. Egy meggondolatlan pillanatában elégette az összes kéziratát, többek között a Holt lelkek második kötetét is, de azonnal megbánta. Kétségbe esve hívta a grófot, és mutatta neki a hamuvá vált kéziratokat. A gróf vigasztalta: „De hisz megvan minden a fejében, mindenre emlékszik. Le tudja írni még egyszer.” Gogol azonban ezután még komorabbá vált. Nem nagyon engedett magához senkit. „Istenben élni, azt jelenti, test nélkül élni. Meg kell halnom, már felkészültem rá, és meghalok” – mondta. Az orvosok szerint semmilyen komolyabb betegséget nem lehetett kimutatni nála. Éhezéssel pusztította magát, és közben folyton imádkozott. Arca nyugodt, vagy inkább közönyös volt. Úgy nézett, mint aki már minden feladatát megoldotta.
Végül álljon itt egy idézet Gogol N. F.-hez írott leveléből:
„Emlékezzetek, hogy a világon minden csalás, minden másnak látszik, mint ami…Nehéz, nehéz az életünk, nekünk, akik minden pillanatban feledjük, hogy tetteinket Az fogja felülbírálni, Akit semmivel nem lehet megvesztegetni.” (Moszkva, 1849.)