„Vállaltam a lokális témát, a filmjeim a magyar környezetben érvényesek, a mondandóm nem megy át igazán idegen közegben. Így hát nem lettem világhírű, de ezt egy cseppet sem bánom. A Vagabond ugyan több mint harminc külföldi fesztiválra meghívást kapott, ott sikerrel szerepelt, ez a legsikeresebb külföldi filmem, de én megmaradtam magyar filmrendezőnek” – mondta többek között Szomjas György Békéscsabán, a Mindentudás Színházi Egyetemének első idei előadásán.
A Mindentudás Színházi Egyetemét kísérletként, újításként indította útjára egy évvel ezelőtt a békéscsabai teátrum, a színház és a társművészetek kapcsolatával foglalkozó tudományos előadássorozat fogadtatása igen pozitív volt, ezért a programot folytatni kell. Ezekkel a szavakkal nyitotta meg Fekete Péter igazgató október 7-én 18 órakor az Ibsen Stúdiószínházban az új évadot, azaz szemesztert, ahol ismét neves szakemberek avatják be az érdeklődőket a művészetek, a színház, zene, az irodalom, az esztétika, a filozófia világába. A nyitó rendezvény címe így szólt: Kaland – film – zene, s a szervezők valószínűleg jó döntést hoztak, hiszen az előadóterem – bár most színpadra jobban hasonlított – ezúttal is zsúfolásig megtelt, a közönség kíváncsian várta a filmművészetről szóló előadást. A direktor megemlítette: külön öröm, hogy a nézőtéren minden korosztály képviselteti magát, az egészen fiataloktól az idősebbekig, majd megköszönte Kovács Editnek a kezdeményezést és a sok szervező munkát.
A programsorozat megálmodója Kovács Edit színművésznő volt, aki a háziasszony szerepében először arra emlékeztetett, hogy az idei évad előadásai immár kapcsolódnak a színház repertoárjához, a filmes téma mindjárt Tennessee Williams Üvegfigurák című drámájához, amelynek premierjét pénteken tartják. Sokan ekkor értették meg, miért „úszik”, lebeg a magasban a rengeteg színes üveghal, a közeli bemutató sejtelmes-titokzatos díszlete. „Az amerikai szerző imádta a mozit” – mondta Kovács Edit, eredetileg film forgatókönyvének írta ezt a művét, amely számos szállal kötődik a harmincas évek hangosfilmjéhez. Az első magyar hangosfilm már 1931-ben elkészült, a második pedig éppen a Hippolyt, a lakáj volt, amelynek színpadi változatát, a zenés vígjátékot tavaly ilyenkor, évadnyitó premierként láthatta a csabai közönség.
A bevezető után az est háziasszonya köszöntötte az idei első előadót, Szomjas György Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendezőt. A neves vendég elsőként a public culture, azaz a populáris kultúra fogalmát taglalta, igyekezett megvilágítani. Mint mondta, kultúra és népszerűség ritkán esik egybe, ami túl népszerű, az nem mindig igazán jó, nem feltétlenül értékes. Kijelentette: munkája során mindenesetre megpróbált jó és népszerű egyszerre lenni.
Az 1956-ban 16 éves Szomjas Györgyöt a forradalom és a rock and roll együtt inspirálta, érzelmi dolgok, hatások indították a művészi pálya felé. 1960-1964 között a Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnöki karán tanult, majd 1964-1968-ig a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatója volt. Herskó János és Illés György volt a tanára, a főiskola után a Balázs Béla Stúdióba került, ott 1969-1974 között a vezetőség tagjaként tevékenykedet. Először rövidfilmeket készített, asszisztensként dolgozott, majd a szociológiai filmprogram egyik kezdeményezőjeként ismerte meg a szakma és a közönség. 1995 óta a Magyar Film- és TV-művészek Szövetségének főtitkára. 1999-től az Európai Filmakadémia tagja.
A Nap utcai fiúk című filmjéből láttuk a első részletet, ami „vége és eleje a pályájának”, kortársakról szólt, akik szembe mertek szállni az orosz tankokkal. „Szabadságra vágytak, ezért harcoltak.” A rock and roll nagyjait a hatvanas években csak a rádióban lehetett hallgatni, lemezeket nem lehetett kapni, magnetofon még nem volt – a hallgatóság közül sokaknak ismert tapasztalatokat idézett fel az előadó. Aztán arról mesélt, hogy élelmes lemezvágó kisiparosok karcoltak lemezeket. Büszkén említette, hogy a budapesti Bercsényi Klub szervezőjeként szemtanúja volt a történelmi eseménynek, amikor Szörényi Levente először beállt az Illés Zenekarba.
’56 után ’68 volt a másik fontos mérföldkő az alkotó életében, akkor végzett, került a Balázs Béla Stúdióba, és persze egész Európát, így a magyarországi értelmiséget is felrázták a nemzetközi események, a párizsi diákmozgalom és a prágai tavasz. Szabó Istvánnal, Sára Sándorral, Huszárik Zoltánnal egy időben, a hatvanas években készítette első filmjeit, amelyek mind szociografikus dokumentumfilmek voltak.
– Hamar rájöttünk, hogy az irodalmat könnyebb cenzúrázni, a film spontán megnyilatkozás, a valóság hiteles arca, egyértelműen megmutat bizonyos dolgokat, amiket nem lehet átírni, kijavítani, finomítani. Kiderült, hogy a filmek erősek, ütősek, hatnak a nézőkre, és a kulturális kormányzat kezdett odafigyelni ezekre a munkákra, próbált cenzúrázni, ami ebben a műfajban azt jelentette, hogy vagy engedélyezték a filmet, vagy nem – magyarázta Szomjas György.
Közben a nagy divathullám után a rock and roll is egyfajta mélypontra jutott, de a hetvenes évektől egyre inkább felvirágzott a táncházmozgalom, ami „villámcsapásként” érte. A szoros baráti kapcsolat népzenészekkel, népzenegyűjtőkkel, például Halmos Bélával, Sebő Ferenccel, a találkozás vidéki énekesekkel újabb komoly inspirációt jelentett számára, kalandfilmeket kezdett gyártani, amelyek a betyárokról szóltak. A Talpuk alatt fütyül a szél című filmből láttunk bejátszást, ez volt Szomjas első játékfilmje, zenéjét Sebő Ferenc szerezte, 1976-ban mutatták be. De hamar túl balladisztikusnak tartotta, ezért csinálta meg utána a Rosszembereket, ami már keményebb hangvételű, dinamikusabb alkotás.
- Úgy gondoltam, a mai betyárok a zenészek, és a második hullámban elkészült a Kopaszkutya, amelyben Hobo és Deák Bill Gyula lép fel, énekel. Akkor már tisztában voltunk azzal, hogy minden munkahelyen beépített funkcionáriusok működtek, akik lehettek egészen rendes emberek, de az volt a feladatuk, hogy ne engedjék olyan művek megjelenését, amelyek veszélyt jelenthettek a hatalom számára, megzavarhatták volna az emberek gondolkodását. Azoknak a zenészeknek akkoriban lemezük nem volt, nem engedték, de esténként a koncertjeiken több száz fiatal hallgatta őket rendszeresen – idézte fel Szomjas György a régi időket.
A Könnyű testi sértésről (1983) elmondta: talán legkedvesebb filmje, amit egy utcai verekedésről szóló újsághír ihletett, és a téma kiváló alkalmat adott a hetvenes évek, az akkori magyar valóság, emberi kapcsolatok bemutatására. A Falfúró (1985) már a nyolcvanas évek elejét tükrözi, több nagyvárosban legendaként terjedt, hogy kismamák egyfajta callgirl-hálózatot hoztak létre, erre a jelenségre figyelmeztet.
Következett 1989-ben a Könnyű vér két, a testét áruba bocsátó hölgyről, majd a Roncsfilm 1992-ben a rendszerváltásról.
- Szeretek amatőrökkel dolgozni, vagy még inkább profikkal és amatőrökkel együtt, vegyítve. Bár kiváló színészek is fellépnek a filmjeimben, nagyon szeretem azokat az egyszerű, hétköznapi embereket, akik egészen szabadon magukat adják, nem szerepet játszanak. Népszerű dolgokkal – ilyen a modern zene – a korszak hangulatát bemutatni, ez volt a célom a Roncsfilmmel is, ami három évig ment sikerrel, Kiss Ferenc népzenész zenéjével. A Vagabondban is összehoztam kalandot és zenét, ennek a filmnek a születésében szintén szerepet játszott a táncházmozgalom. Akár összefoglalása is lehet a Roncsfilm a művészetemnek, kedvelik, mert a rendszerváltás kora nagyon jól ismert a mai közönség számára.
Az izgalmas, átfogó, a közönség többségéhez nagyon közel álló korszakot és filmeket megidéző előadás után Szomjas Györgyöt a közönség nem nagyon akarta elengedni. Kovács Edit kérdezett elsőként; miután a zene és a humor kiemelt szerepéről szólt, arra volt kíváncsi, hogy vajon a későbbi filmekben is így variálja majd eszközeit a filmrendező.
- A humor és a zene a lényegre világít rá, a dal, és főleg a líra kiválóan alkalmas erre. A Roncsfilm alcíme nem véletlen. Roncsfilm, Vagy mi van, ha győztünk? Grunwalsky Ferenccel közösen írtuk a forgatókönyvet. Igazi ellenpont a drámához Sebestyén Márta éneke, a Hozd fel, Isten, azt a napot, Hogy süsse fel a harmatot! kezdetű dal – válaszolta Szomjas György. Elárulta, hogy már a Roncsfilm 2-n töri a fejét, mert győzelem nincs, de emberi sorsok vannak.
Fekete Péter a film és a színház közötti nagy különbségről beszélt, mint mondta, a film az örökkévalóság, a színház viszont a pillanat művészete. Mekkora teher, felelősség ez a színésznek, a rendezőnek? – kérdezte.
- Hétköznapi jeleneteket, embereket mutatok fel a filmjeimben, mi filmrendezők nem élünk együtt a színészekkel. Nem is szeretem, ha szerepeket akarnak játszani. A színésznek az a dolga, hogy bejön, kettőt lép, pofon vágja a másikat, és kimegy…
- Ez nálunk két hét próbafolyamat – jegyezte meg a direktor.
- Nem vagyok lelkizős típus, szerintem elég, ha a rendező annyit mond a színészének, hogy hangosabban, vagy halkabban… Ezzel együtt természetesen megnézek előadásokat, hogy tudjam, ki működik jól a filmben, melyik színészt akarom felkérni. De általában lefaragom a színházi alakítást, hogy saját magát adja a szereplő. Aki saját maga tempójában, szabadon jön, az az én emberem – közölte a filmrendező.
A hallgatóság közül egy hölgy csodálkozásának adott hangot, hogy a szókimondó, kritikus hangvételű filmekből soha nem volt balhé, megtorlás. Szomjas György elmondta: előfordult, hogy felhívta Aczél elvtárs, vagy győzködnie kellett a hivatalos aggodalmaskodókat, hogy nem lesz balhé, de különösebb tiltást nem kellett elszenvednie. Egy fiatalember a kedvenceiről kérdezte az előadót, aki annyit árult el, hogy nagyon sok filmes közel áll a filozófiájához, nehéz lenne mindet felsorolni. Végül kettőt említett név szerint: Buñuelt és Wajdát. Előzőtől származik az idézet: „A filmben elég, ha szabad embereket fényképezek”, utóbbitól: „Én szeretem ezeket a konok srácokat”. Mindkét mondást mottóul is választotta filmjéhez.
Itthon elismert, megbecsült alkotó, de vajon külföldön is ismerik-e, értékelik-e eléggé a műveit? Erre a kérdésre gyorsan Szomjas György rögtön rávágta: „nem igazán”.
- Vállaltam a lokális témát, a filmjeim a magyar környezetben érvényesek, a mondandóm nem megy át igazán idegen közegben. Így hát nem lettem világhírű, de ezt egy cseppet sem bánom. A Vagabond ugyan több mint harminc külföldi fesztiválra meghívást kapott, ott sikerrel szerepelt, ez a legsikeresebb külföldi filmem, de én megmaradtam magyar filmrendezőnek.
Még szívesen maradtunk, kérdeztünk, beszélgettünk volna sok közös élményről, emlékről, de az idő gyorsan telt, és nyolckor már kezdődött a másik előadás, Theo Herghelegiu Tündéri című produkciója az Aradi Kamaraszínház, a szegedi MASZK Egyesület és a Jókai közös produkciója. Újabb kortárs, szókimondó, ütős előadás – tartalmában, hangvételében akár illeszkedhet a filmes tematikához.
A Mindentudás Színházi Egyetemének következő előadását dr. Elek Tibor irodalomtörténész, a Bárka folyóirat főszerkesztője tartja november 4-én Az erdélyi magyar irodalomról és Sütő Andrásról. A témaválasztás a Jókai Színház az Advent a Hargitán decemberi premierjéhez kapcsolódik.
Niedzielsky Katalin
Fotók: A-Team:Ignácz Bence