Nemcsák Károlyt színdarabokban és filmekben egyaránt láthatja a közönség, népszerűségét mégis elsősorban a Szomszédok című televíziós sorozatnak köszönheti. A Jászai-díjas színművész a Békés Megyei Jókai Színház 56., klasszikusnak hirdetett évadában Plautus: A hetvenkedő című burleszk főszerepét játssza. A darabot a békéscsabai társulat nyáron már előadta Kecskeméten, Budapesten és Pécsváradon, a szeptember 10-ei hazai premier előtt itthon újra próbálták. A vendégművésszel a színpadra szólítások között beszélgettünk.
– Művész Úr! Árulja el, mindig előny a másik műfajban, egy-egy új szerepnél, ha a közönség a televíziós sorozathőssel, Vágási Ferivel azonosítja?
– Úgy gondolom, minden színész örül, ha sokrétű munkában vehet részt. Tény, hogy akik Budapesten és környékén élnek, sokkal több lehetőséget kapnak televíziós vagy filmes produkciókban, bár ma már nem készül annyi tévéfilm, sorozat, mint régebben. S ennek nem a kevesebb pénz az oka szerintem, inkább az aránytalan elosztás. Egy vetélkedőműsor költségvetéséből például – aminek a kiállítása több millió vagy tízmillió forintba kerül – színvonalas televíziójátékot lehetne készíteni. Elment a világ valami rossz irány felé; és a legnagyobb baj az, hogy butítják az embereket, nem oktatják. A két kamasz fiam – egyik 13, a másik 14 múlt – nagyon rossz információkat kap a televízióból. Én huszonévesen az Egri János és Vitray Tamás által vezetett vetélkedőműsorokat láttam, és azok nem a pénzről, nem a gyors sikerről szóltak. A celeb világ, ami itt eluralkodott, nemcsak a mi munkánkat teszi tönkre, hanem ártalmas a fiatalok számára is. Ezek a műsorok felborítják az értékrendet, és nagyon sok embert félrevezetnek, boldogtalanná tesznek.
– A televízió óriási hatalom, ott van minden családban; moziba, színházba viszont sokkal kevesebben járnak.
– Persze, nem is lehet a tévével versenyezni; s álságos lenne, ha valamelyik színész azt mondaná, nem akar filmezni, televízióban szerepelni, nem érdekli a népszerűség. Mi exhibicionista emberek vagyunk, ezért kerültünk erre a pályára. Erős a késztetés bennünk, hogy elmondjuk, megmutassuk azt, amit belül érzünk, s ezáltal szeretnénk megérinteni az embereket. Mindenfajta szerepet lehet hasznosítani, és nem a népszerűség a fontos, hanem az, hogy sokfélét kipróbáljon az ember. Az én tanárom a főiskolán, Békés András mondta: „Ezt a pályát az ember haláláig tanulja." S gazdagodik minden szereppel. Nem hiszem, hogy akadna színész, aki egy lehetőséget könnyen eldobna magától. Én is játszottam több magyar filmben, de engem a televízió valahogy jobban megtalált. S a mi sorozatunk, ami 13 évet élt, az emberre kicsit rányomta a bélyeget. De én földön járó típus vagyok; a kézzel fogható dolgokat próbálom értékelni, és az apró örömökkel, amiket adnak, próbálok jól gazdálkodni. Nem nehezítem az életemet azzal, hogy töprengek, miért nem játszom inkább filmben. Én háromszor jelentkeztem a főiskolára, kétszer kirúgtak, harmadikra felvettek. Négy évet dolgoztam a főiskolán, hogy diplomát kapjak, harminc éve lesz jövőre, hogy a pályán vagyok. Ez a harminc év – és előtte még hét – felkészített arra, hogy el tudjak viselni kudarcot és sikert. Valószínű, nehezebb a sikert elviselni, mert az könnyen kibillenti az embert a normális kerékvágásból, meghamisítja az értékrendjét. A mondvacsinált, napi sztárocskák nincsenek felkészülve, és komoly tragédiák lesznek abból, hogy tartalom nélküli embereket hoznak olyan helyzetbe, amivel nem tudnak mit kezdeni. S csak addig használják őket, amíg szükség van rájuk, utána eldobják.
– Már gyermekkorában színésznek készült? Mi indította erre a pályára?
– Én nagyon szerencsés helyzetben voltam! Abban a kisfaluban, ahol születtem, a Borsod megyei Mocsolyástelepen volt egy fantasztikus tanár házaspár, akik a falu apraját-nagyját tanították.
– S megszerettették a gyerekekkel az irodalmat…
– Több volt az annál! Valami olyan csodát hoztak a mi életünkbe. Soha nem beszéltek arról, hogyan kerültek oda le; az ötvenes években ez a korosztály nem nyilatkozott ilyen dolgokról, főleg vidéken. Úgy éltek ott, a pici zsákfaluban – ahol az én gyermekkoromban 200-250 ember élt, s elég későn, talán 1967-ben vezették be hozzánk a villanyt -, mintha Budapest bármelyik kerületében lettek volna. A tanító néni nagyon sok műsort készített, programot szervezett. Volt művészi vénája. A szüleim is mindig szívesen mentek a közös programokra. Akkoriban ez nem volt különleges, kis településeken sokkal jobban figyeltek egymásra az emberek. Természetes volt, majdnem evidencia, hogy én verset mondjak, mondókát tanuljak. Hatodikos koromban elkerültem hazulról egy tanyasi diákoknak fenntartott kollégiumba. Ott is volt mesedarab, amiben játszottam, a gimnáziumban másodiktól verset mondtam. Biztos vagyok benne, ez mind a tanító néni hatása. Aztán az emberben egy idő után valami megfogalmazódik, megérik. A gimnáziumi negyed év elején elhatároztam, színész szeretnék lenni. Nem tartoztam a jó tanulók közé, úgyhogy a tanári karban ezzel elég komoly feltűnést keltettem. De én attól kezdve nem akartam semmi mást, úgy éreztem, nekem ezt kell csinálnom. A családban meg a környezetemben nem volt művészember, nem találkoztam a színházzal sem. Másodikos vagy harmadikos gimnazista lehettem, amikor Miskolcon láttam a Bánk bánt. Pontosan nem tudhatjuk, mi rakódik le az ember tudatalattijában, mi is indítja el valamerre. Elnézem sokszor a fiaimat…
– Érdeklődnek a színház iránt? Támogatná vagy inkább lebeszélné a gyermekeit erről a pályáról?
– Bármit tennék, majd úgyis ők döntik el; inkább az az érdekes, hogy mennyire más a két gyerek, pedig ugyanabban a családban nőnek fel. A nagyobb fiam alig-alig szólal meg, keveset kommunikál, de a kicsi pillanatokon belül képes kapcsolatot teremteni. Szintén Békés tanár úr mondta, hogy minden ember tehetséges, csak az életben meg kell találni azt a helyet, ahol a tehetsége kibontakozik. Én úgy éreztem, nekem a színház az, ami fontos. Dolgoztam a főiskola előtt egy évig a miskolci Nemzeti Színházban díszletező munkásként. S valószínű, ha nem vesznek fel a főiskolára, ott ragadtam volna. A szülők példákat mutathatnak a gyermekeiknek, de nincs értelme, hogy beleszóljanak a pályaválasztásukba. A két fiam látja, milyen a mi életünk, mi a szépsége, nehézsége. Ha tiltanám, akkor is az lenne, amit akar; ha ösztönözném, lehet, akkor sem lenne az, amit javaslok. Ez bennük rejlő dolog, a feleségemmel együtt úgy döntöttünk, mi utakat mutatunk nekik. Így voltam én a tanító nénivel is, aki kínált egy lehetőséget, és ehhez hozzátartozott az én kis közösségem, amelyben felnevelkedtem. S onnantól egyenes út vezetett a versmondáshoz, majd a színházhoz. Amikor az ember a gyermekei sorsát próbálja igazgatni, kicsit foglalkozik a saját életével is, és akkor rájön, hogy sok minden valamiféle „elrendelt" dolog, amit önmagunkban hordozunk. S akkor vagyunk okosak, ha felismerjük, mi erős bennük, és azt próbáljuk fejleszteni, szülőként rábírni őket saját érdekükben olyan dolgokra, amikre utólag majd azt mondják: „De jó, hogy mondtátok, menjek úszni, vagy hogy ne utáljam a zongoraórákat!"
– Felesége, Darvas Ilona a Soproni Színház igazgatója, aki tíz éve megalapította a Turay Ida Színtársulatot, elsők között magánszínházat nyitott. Otthon kritikus-e a család az alakításaival kapcsolatban?
– Amikor összekerültünk, civil pályán dolgozott a feleségem. Tanárképző főiskolát végzett, volt kultúrház-igazgató. Nagyon örültem, hogy végre egy civil ember került a közelembe, és ő lett a feleségem. S lám, mit ad Isten, most én vagyok az alárendelt! Kritikáról otthon általában nem beszélgetünk, mert olyan sok gond, baj adódik, napi, prózai dolgok miatt háttérbe kerül a „szakmázás". Azért valamennyire próbáljuk egymás „alakításait" kontrollálni.
– Plautusnál a vígjáték címe A hetvenkedő katona, a békéscsabai előadásé csak A hetvenkedő.
– A fordításnál, az átdolgozásnál úgy döntöttek, elhagyható a katona szó. Az eredeti mű címében valószínű, hogy a korabeli viszonyok miatt volt fontos, hiszen az államigazgatásban katonák játszottak szerepet, valamilyen rangot már elértek, akik a hatalom közelébe kerültek. Ma viszont a hetvenkedés a lényeg.
– A hetvenkedő és számos klasszikus szerepe apropóján kérdezem: milyen eséllyel kerülnek színre Ön szerint a világirodalom remekei a modern világban, képesek-e megérinteni a mai nézőket?
– Budapesten a Radnóti Színház tagja voltam, amikor 1988-ban bemutatták Gáspár Sándorral a címszerepben A hetvenkedő katonát, a másik nagy szerepet Eperjes Károly játszotta. Nagyon jól sikerült előadás volt. Nem egyszerű darab A hetvenkedő, bár annak tűnik, de komoly politikai kicsengése is van. Még a celeb világra, annak furcsaságára is utal, leleplezi, hogy állandóan szerepelünk, és rosszul szerepelünk. A Radnóti Színházé sem volt hagyományos értelemben vett klasszikus előadás, inkább a mai nézőkhöz akart szólni: Eperjes chaplini figurát alakított, a hétköznapi jelmezek a kortalanságra utaltak. A katona viszont erőteljesebben jelent meg, uniformist viselt. A rengeteg tévécsatorna azt sulykolja belénk, hogy a bulvárosodást kívánják az emberek, ezért a klasszikusokat nem adják, azokból nagy a hiány, és ez baj. Tolcsvay Bélával egy zenés-verses összeállítással járjuk az országot, és azt tapasztaljuk, hogy a közönség örömét leli a magyar költészet megzenésített verseiben. Annak örülnek legjobban az emberek, amit ismernek, és velem együtt mondják a verset. Emlékszem, úgy 15 évvel ezelőtt Gáspár Sándor a tévében esténként a Toldiból adott elő részleteket, és én siettem haza, ha nem játszottam, hogy otthon legyek és hallhassam. Sok embernek elege van ma már az akciófilmekből és a gyakori reklámból, amitől nem tud végignézni egy szép filmet.
– Több fővárosi mellett vidéki társulatoknál is játszott, most Békéscsabán vendégszerepel. Milyen kihívás, tapasztalat a munka más kollégákkal?
– Régebben olyan jók voltak a nyári játékok, például a Gyulai Várszínház! Lehetőséget teremtettek arra, hogy az ország különböző részeiről találkozhassunk egymással; akkor sokkal többet tudtunk a színházak munkájáról, arról, ki hol játszik, miben. A televízió régen fórumot jelentett a vidéki színészeknek is. Most nem ismerjük egymást, a közönség sem ismeri a színészeket. S manapság már nem nagyon lehet látni színészt a tévében, művészi feladatra biztos nem hívják. A vendégszereplés annak is nagyon jó, akit meghívnak, de a társulatnak, a színháznak, a közönségnek is. A megszokott ritmusból az embert kizökkenti, ha más rendezővel, színésszel dolgozik. A vidéki társulat zártabb világ, tagjai nem szaladgálnak szanaszét filmezni, szinkronizálni, ezért alkotóbb légkört lehet teremteni. A színházak olyan feladatra hívnak vendéget, amire éppen nincs megfelelő alkat, vagy kell egy név, és sok fiatalnak jót tesz, ha másfajta munkamódszerrel találkozik. S ilyenkor nemcsak az derül ki, hogy ki milyen színész, hanem az is, hogy ki milyen ember!
Niedzielsky Katalin