Hetvenhét: a mesében játszótársak a gyerekek
Életre szóló élményt kapnak a gyerekek: szép színházi előadást látnak, amelyben maguk is színpadra léphetnek, énekelhetnek, táncolhatnak, együtt játszhatnak a színészekkel. „Mellesleg” azt is megtanulhatják, hogy az erőnél, az észnél és a pénznél sokkal fontosabb a szív, a legnagyobb érték a jóság, az emberség.
Igazi show volt, interaktív játék, ami a Hetvenhét című mesedarab pénteki premierjén már az előcsarnokban elkezdődött. Terülj, terülj, asztalkám! és arcfestés várta a gyerekeket. Színpompás választék gyümölcskoktélból, természetesen szívószállal, sütemények, cukorka a kis ínyenceknek, oroszlánkölyköket, nyuszikat, kisrókákat idéző smink a vállalkozó kedvűeknek. Zsongott a nézőtér, és a hangulat egyértelműen jelezte: ezeket a nagyóvodásokat és kisiskolásokat semmi sem feszélyezi abban, hogy felrohanjanak majd a színpadra. Így is lett! Az egymást követő jelenetekben rendre az apróságok egészítették ki a társulatot, és próba nélkül kiváló beugrónak bizonyultak. De erről majd később.
A Békéscsabai (korábban Békés Megyei) Jókai Színházban évtizedek óta kitüntetett szerepet kapnak a gyermekek és az ifjúság, a jövő közönsége. Zalán Tibor meséje és Jordán Tamás rendezése, az alkotók neve már eleve azt ígérte, hogy a nemes hagyomány folytatódik. A címről – mint minden rendes szülőnek – először nekem is a Hetvenhét magyar népmese jutott eszembe, utána az, hogy utalhat születésnapra, mindenesetre szép kor, és persze meseszám. Kiderül hamar, a Kobold énekli gitárkísérettel, hogy Marlon király 77 éves, ezért éppen ideje, hogy utódjáról gondoskodjon. A következő meseszám, azaz nélkülözhetetlen kellék, hogy az öreg uralkodónak éppen három fia van, akik valamennyien a trónról álmodnak, és mindegyik magát tartja a legalkalmasabbnak arra, hogy apja örökébe lépjen. Mi más döntene egy „komoly” mesében, mint a szokásos próbatétel, megmérettetés, hogy az igazságos király eldönthesse, kié legyen a korona?! Hogy azért mégse tűnjön ilyen egyszerűnek a helyzet – és ez a mesétől már kicsit inkább a valóság felé visz bennünket -, akad még egy pályázó, egy gátlástalan és fondorlatos trónkövetelő, aki ráadásul a királynő bizalmát élvezi. Arra szövetkeznek ők ketten, hogy csapdát állítsanak, és a három fivér halála után a negyedik, a törvénytelen fiú nyerheti el a trónt.
A cselekmény során folyamatosan bevonják a gyerekeket a játékba, ami nagyszerű ötlet, de nem teljesen veszélytelen. A Kobold, a hoppmester – aki gitár és ének nélkül akár narrátor is lehetne, de így zenével sokkal hatásosabb – sorra szólítja színpadra az érkezéskor az előcsarnokban maszkírozott szereplőket. De a nézőtéren ülőknek is jut feladat, kihívás, hiszen őket arról faggatja a színpadi eseményekkel kapcsolatban, hogy szerintük mi a helyes és mi a helytelen; illetve az elmaradhatatlan drukkolásra biztatja a gyereksereget, hogy hangerővel segítsék a jó győzelmét, gátolják meg a gonosz terveinek megvalósítását.
A legnagyobb fiú, Parszifál erejével tűnik ki, a következő, Kurzivál az eszével, míg legkisebb fivérük, Boldizsár a szívével. Erdőben zajlik a próbatétel, és az állatok jó barátnak bizonyulnak, támogatják a nemes ügyet, a három testvér küzdelmét, igyekeznek távol tartani őket a csapdától. Az egyik udvarlány elsőként a kisoroszlánokat „gyűjti be” a nézőtérről, hogy immár fenn, a színpadon megmentsék Parszifált az állatok poklától. Homlokukon fát ábrázoló sminkkel, zöld ágacskával a kezükben gyerekek alkotják a díszletet is; hiába támad vihar, a kis fák állják a szelet.
„Az erdőben én nem félek…” kezdetű dallal az egész közönséget megénekelteti Kobold, Huzella Péter, a Kossuth-díjas zeneszerző. A kisrókák csapata Kurzivált téríti el a csapdától, a nyuszik meg Boldizsárt. Belesik azonban a Medve, de az állatok összefognak és kihúzzák. Lám-lám, az összefogás, az együttérzés is milyen fontos és milyen szép emberi tulajdonság!
Az első felvonás az erdő varázslójának szellemes példabeszédével ér véget. Sziporkázó nyelvezet, vicces visszhang, amit talán a kevés felnőtt még jobban értékel. Szünetben gyerektenger hullámzik a lépcsőkön és a folyosókon, ha nem vigyázunk, elsodornak; de nem baj, ez az ő napjuk. Újabb kortyolás a színpompás löttyökből, „nyomnak” még pár sütit, cukrot; aztán fordul az áramlat, irány vissza, és menjen már fel a függöny! Nem vitás, jól érzik itt magukat, a színházat bevették, meghódították, vagy/és fordítva.
Szünet után azon drukkolunk, hogy a megfelelő liánon jusson el hősünk a szerelem útján a három kapuhoz (megint meseszám), és ne a rossz színű kötelet válassza, mert akkor bizony pokolra jut. A szurkoló tábor gondoskodik róla, nehogy így legyen.
Az unatkozó Marlont tánccal, fekvőtámasszal vidítják fel a gyerekek, akiknek magánszámáért király(i) CD a jutalom. Az uralkodó elárulja, hogy ő az erdő varázslója, tehát mindent tud arról, ami ott történt. A negyedik fiú ármánykodásáról is, lelepleződik tehát a cselszövés. Majd megérkeznek a fiúk választottjukkal, egyik ezüstöt hoz, a másik aranyat, a legkisebb vasat, mégis ő lesz a győztes. Naná, a legkisebb fiú, ki más a mesében?! A királynak a vas a legértékesebb, mert az hasznos, abból ekét, kardot lehet gyártani, amivel aztán dolgozni tud a nép, harcolni a katonák.
Jordán Tamás Kossuth-díjas rendező ezzel az előadással arról mesél a gyerekeknek, hogy mi is az életben az igazi érték, s hogy jó, ha megjegyzik: nem minden a pénz, a vagyon, a ragyogás, a gazdagság, léteznek ezeknél sokkal fontosabb emberi értékek, ilyen a szeretet, a jóság, a megbocsátás. Utóbbira pont akkor világít rá a színpadi játék, amikor a cselszövők – Lajos és a királyné – esnek bele a csapdába. A maci megtalálja őket, de nem szabadítja ki. A gyerekekre bízza, hogy megbocsátanak-e nekik azok után, amit tettek. S ezúttal nem elég a drukkolás, bekiabálás, Kobold most azt várja a gyerekektől, hogy állást foglaljanak, érveket soroljanak. Szerencsére a többség a megbocsátásra voksol, és azt kéri, ígérjék meg azok ketten ott a csapdában, hogy többé nem lesznek rosszak, nem bántanak másokat.
Igen, a megbocsátás, a képesség, hogy aki fájdalmat, szenvedést okozott nekünk, az életünkre tört, még annak is meg tudjunk bocsátani, bizony újabb erény. Megtanulhatják még azt is a gyerekek, hogy döntéseinkben a szívünkre érdemes hallgatni, az érzéseinkre, nem az érdekekre, mert aki mer a szívére hallgatni, előbb-utóbb elnyeri méltó jutalmát. A céljainkat pedig tiszta eszközökkel kell elérni, nem ármánykodással, mások eltiprásával. Végül még egy tanulság, hogy ezt a sok bölcsességet, útmutatót újból és újból – akár hetvenhétszer is – el kell mondani, mert a világ túl sokszor akarja éppen az ellenkezőjéről meggyőzni az embert.
Ez a mesebemutató nemcsak a gyerekeknek, hanem tényleg a gyerekekről szólt. S jól mutatja azt is, hogy spórolós világban, pénzszűke miatt sem szabad soha sem a színház nevelő, erkölcsi értékeket felmutató szerepéről, sem a színvonalról, sem a jövő közönségéről lemondani. Nekik és róluk szólt a darab, ők voltak a főszereplők az előadásban.
Huzella Péter Kobold, a hoppmester szerepében énekével szeretetet, biztonságot sugárzott, nagy pedagógiai érzékkel irányította a kicsiket. Csomós Lajos királyként és varázslóként emlékezetes alakítást nyújtott, Fehér Tímea Bora királynét, Szőke Norbert Lajost játszotta. A többi szerepben csupa fiatal, színészhallgató kapott lehetőséget, és mindenkit elismerés illet. A három fiú – Simai Szilárd, Széplaki Bence, Szabó Norbert -, a három virág – Gábor Anita, Tatár Bianka és Kisfaludy Zsófia – érdemel kiemelést, no meg Veselényi Orsolya Medvéje és Harcsa Boglárka Pastorellája. Petrovszki Árpád tetszetős jelmezei, Gnandt János és Egyed Zoltán igényes díszletei, Kerekes Judit koreográfiája és Koleszár Bazil Péter játékmesterként járult hozzá az előadás színvonalas összképéhez.
A budapesti Merlin és a szombathelyi Weöres Sándor Színház után Békéscsabán is nagy sikert aratott a Hetvenhét. A tanulságos meséből igényes, színvonalas előadás készült, amire érdemes elhozni a gyerekeket. A mese mondandóján túl minden társművészetbe belepillanthatnak: remek zene szól, jó a tánc, gyönyörűek a jelmezek és szép a díszlet. Óriási élmény számukra, hogy aktív részesei lehetnek a produkciónak, hiszen a színpadon szerepelnek, játszanak a színészekkel. Ettől minden előadás más lesz, hiszen új, más csapatok, osztályok jönnek, lépnek színpadra.
Biztos vagyok benne, hogy sok száz, ezer gyerek felejthetetlen élményt kap; és azt remélem, megszereti a színházat, nem hagy majd békét a szüleinek, nagyszüleinek, amíg újra el nem hozzák. S azt kívánom ennek a nyitott és őszinte közönségnek, hogy a színház később is mindig ilyen tartalmat, színvonalat, értéket, üzenetet közvetítsen, ami velük marad, őket erősíti, gazdagítja!
Niedzielsky Katalin