Amikor hírét vettem, hogy a Békéscsabai Jókai Színházban Versfolyamot rendeznek, nem gondoltam többet róla, mint hogy: lírai formába tördelt szövegek részvéttelen egymásutánja készül; valamint hogy: a figyelem nem csupán nem tartható fenn egy kerek napon át, de a monoton verszúgás Szent Györgye hamar leöli is a befogadói élmény sárkányát.
Nem így történt. Hogy miért, nem tudom. Talán mert az Ibsen Ház kerengőjétől közrezárt udvarra megérkezve mindjárt egy lelkes gitáros csoportra lettem figyelmes, amely Borsodi László közreműködésével a versünnep kiemelt vendége, József Attila A hetedik című versének feldolgozásával fogadott. Vagy mert a Körös Irodalmi Társaságnak kikanyarított hatvan percet Liszi Melinda strázsálta végig, aki a mi szívünkhöz közel álló Kosztolányi Dezső flóra és faunájába, Zsivajgó természetébe vezetett be bennünket. (Szemfüles olvasóim észrevehették, hogy az író által fölbérelt elbeszélő e helyütt, nem csupán poétikai okokból, többes szám első személyre váltott.) Esetleg mert: Elek Tibor Székely Jánosa jól megfért a pódiumon Darvasi Ferenc Szép Ernőjével. Vagy talán Ady tehette, akit aznap este, a hűvösödő udvaron Zalán Tibor mellett Banner Zoltán is megidézett, akinek másodszori színre lépésekor elrebegtem egy könnyű fohászt, jusson eszébe Dsida, s mondja el a Nagycsütörtököt. Így történt.
Szemfüles olvasóim, magam a nemrég épp Békéscsabán faggatott, és a Bárka ez évi első lapszámában betűileg is meginterjúvolt Oravecz Imre egy csodálatos darabját, Az erdő óhajtását választottam. Egyfelől azért, mert kortárs alkotót akartam, másfelől azért, mert Oravecz Imrét, akinek nem lehet elégszer megköszönni a tizennegyedik életévébe (ez majdnem tizenegy) lépett Halászóembert. Vaskos fehér könyv, a magyar irodalom egy újabb Bibliája, s a sok egyéb, egyebe mellett van egy különös jellemzője. Akárhol ütöd föl: hazavisz – Szajla az Ibsen Ház udvarán.
Kiss László