„Zeneesztétikai provokáció”-ként hirdette a Békéscsabai Jókai Színház Mindentudás Színházi Egyeteme elnevezésű rendezvénysorozatának programfüzete a szegedi egyetem docense, dr. Gausz András január 7-ei előadását, „gondolkodásra hajlamos közönség számára”. S már az előadás címe is ennek szellemében kérdezte: Miért van szükség J. S. Bach és Beethoven rajongóinak titkosrendőri megfigyelésére?
Ki ne hagyná provokálni magát egy efféle figyelemkeltő megszólítás által? S ki nem hagyta, jól tette, mert úgy volt (lehetett) része az Ibsen Stúdiószínházban egy igen elgondolkodtató élményben, hogy közben még kellemesen szórakoz(hat)ott is. Sőt, a zene (a sűrűn bejátszott zenék) által talán még a lelke is nemesedett, ahogy Platón vélte a maga Államában (persze, ha helyesen, zene által is, nevelkedett). Platónra és a zene embert befolyásoló szerepére hivatkozott Kovács Edit színművész, a programsorozat szervezője és az est háziasszonya is az előadást felvezető mondataiban. Gausz András pedig a már idézett címadó kérdés előtt, még két másikat is megfogalmazott bevezetőként: Szól-e valamiről a zene és érinti-e az autentikus létünket? Az elsőre mindjárt válaszolt is Richard Strauss Capriccio című operájának nyitányát a közönség figyelmébe ajánlva, amikor is a grófné önfeledten hallgatja a kegyeiért versengő költő és a komponista (zenész) vitáját, arról, hogy a szóé vagy a hangé (zenéé) az elsőbbség. A grófné azonban a mű végén sem tud dönteni, a két szólam egyenrangú. Az előadó szerint ennek a második világháború első éveiben született (1942-ben) bemutatott operának a mélyén komoly filozófiai kérdések munkálnak és érdekes, hogy Pfitzner 1917-ben előadott Palestrina című művében is hasonlóak. Ha e sorok zenében kevésbé járatos írója jól értette, akkor az előadás további részeiből derült ki az, hogy melyek is lehetnek azok a kérdések.
A következő, 150 évvel korábbi példa Mozart egyik zongoraversenye volt, amelyben királyi rend valósul meg, a zongorista belépése előkészített, mintha egy király lépne be a zongorista szerepében (nem véletlenül nevezték koronázási zongoraversenyeknek az ilyen műveit), a többi hangszer, szólam szinte körbetáncolja a zongorát. A zongoraverseny műfaja hierarchikus szerveződésű, miként az életünk is többnyire, például egyesek szerint a tartós családok, a munkahelyek, a beszélgetések világa is – hozta a példákat az előadó. Ezzel szemben Beethoven fúgaszerű szonátái, vagy a Nagy fúgaként ismert vonósnégyese másféle szellemiségűek, mint ahogy a fúga nagy mesterének, Bachnak a művei is, nincs vezető szólamuk, egyik hangszer nem kíséri a másikat, azonos rangúak. Strauss számára is az volt a kérdés, hogy meddig fokozható, hogy önálló szólamokat rendeljünk egymás mellé, s a vonósnégyesben találta meg a határt, ami után a zenészek már bandákba verődnek. Beethoven Nagy fúgáját az előadó azért is tartja félelmetes műnek, mert szerzője nem volt hajlandó kompromisszumra sem a zenészekkel, sem a hallgatóival szemben. Vonósnégyese olyan, mint az az asztaltársaság, amelynél senki nem vezeti a beszélgetést, mindenki egyenrangúan vesz részt benne, kölcsönösen sarokba szorítva egymást. Beethoven zenéjében rendkívüli szenvedélyek, óriási vehemencia van – s ha ez nincs, akkor olyan isteni erő kell a hasonló hatáshoz, mint amivel Bach rendelkezett például a 12. Contrapunctus (amely művében egy hegedűs játssza végig a 3-4 szólamot) vagy a Kreutzstab kantáta megírásakor. Bach úgy érezte ekkor már, hogy beteljesítette az életét, ezért nem félt a haláltól sem, a műben a halál az ígéret földjeként jelenik meg. A demokratikus szerkezetű mű három szólama egymás mellett túlvilági örömöt áraszt minden misztikum nélkül. Az előadó szerint, aki Bachot hallgat másként fog élni, mint például a rock koncertek közönsége, amely fegyelmezetten követi a maga vezérét.
S a metafizikai problémák, amelyek megfogalmazhatók mindezek kapcsán, valahogy így sűríthetők: megnyilatkozásaink jelentős része igazodás (gyakran azt mondjuk, amit a másik szeretne hallani), de nem jó kedvünkből, hanem, mert nem tehetünk mást, emberek vagyunk, megszoktuk, hogy követnünk kell valakit, valamit. Ezáltal belemerülünk az inautentikus létezésbe, a „kék a szeme, arca csupa derű” állapotban vagyunk, s nem akarunk a valódi létezés világába átlépni. A világunk azonban többszólamú, még ha nem is tudjuk, akarjuk ezt meghallani. Autentikus a létezésünk, ha merünk s tudunk magunk lenni. Bach és Beethoven zenéje önállóságra tanít. Az önálló emberek azonban rendkívül veszélyesek. Ezért veszélyes a művészet is nagyon. Ahogy az előadó fogalmazott: veszélyesebb a társadalomra, mint a dohányzás.
S nyilván ezért van hát szükség Bach és Beethoven rajongóinak titkosrendőri megfigyelésére is.