Várnai Szilárd, egy transzvesztita, Stazi ügynök, kém, illegális lokáltulajdonos és megszállott amatőr múzeológus figuráját viszi színpadra Doug Wright: A magam asszonya vagyok című monodrámájában. Adalékként a ma esti Stúdiószínházi előadáshoz, kíváncsiak voltunk az előzményekre.
Te fordítottad ezt a darabot magyarra. Ez valószínűsíti, hogy magad kerested a kihívást…
V.Sz.: – A rendező Czeizel Gábor talált rá erre a darabra. Én akkor pont Amerikában dolgoztam egy ottani társulattal és a Gábor megbízott, hogy szerezzem meg a művet és olvassam el. Szerencsére – mivel éppen futott a Broadway-n is – meg lehetett vásárolni a könyvet. Azonnal megtetszett, de akkor azt gondoltam, hogy ehhez túl fiatal vagyok. Azután megint beszélgettünk róla, és a rendező elmondta, hogy ő egyáltalán nem így gondolja. A Broadway-n futó előadáson is egy korombeli fiatalember játssza ezt a monodrámát. Mivel itt nagyon sok szerepet kell eljátszani én is beláttam, hogy előny, ha a színész természetes kora „középen van” és ahhoz képest tud fiatalabb és öregebb karaktereket is alakítani. Így végül meggyőzött, nekiálltam, lefordítottam és elkezdtem dolgozni a szöveggel.
Színészként ennek egy jóleső izgalommal vágtál neki, vagy inkább hatalmas kihívásként állt eléd a feladat?
V. Sz.: – Mind a kettő. Izgalmas kihívás. Először ijesztőnek is tűnt, hogy, hogyan tudok harmincöt karaktert egymagam, elkülöníthetően, tisztán, világosan játszani, hogy a néző mindig tudja, melyik szereplőről van szó. Különösen azért, mert nincsenek jelmezváltások. Egy női ruhában játszom végig az egészet, a főszereplő Charlotte Von Mahlsdorf jelmezében. A többi szerep, hangsúlyban, gesztusban, testtartásban különül el, tehát máshogy jelenik meg, de nem kreált külsőségekben. Arra aztán munka közben jöttem rá, hogy habár ezeknek a karakterek különbözniük kell, ugyanakkor az átmenetek nem szabad, hogy túlságosan „szögletesek” legyenek, mert Charlotte karaktere, valahogyan összeköti őket.
Hogyan fogadta a darabot itthon a közönség?
V. Sz.: – Nem voltak elvárásaink, a közönséggel szemben, ilyenformán nem is csalódtunk, se így – se úgy. Talán egy pozitív meglepetést említek mégis, én azt hittem, hogy a közönségnek nagyobb sokkhatás lesz, hogy egy középkorú férfiszoknyában és gyöngysorral a nyakán áll előttük, hiszen egy transzvesztita kíséri őket végig ezen a nagyon izgalmas, a világháborún, majd a volt NDK kommunista diktatúráján átívelő történeten. És nem! A magyar közönség nem prűd. Pár perc után már elfogadják, hogy ez egy nő. Vagy egy férfi. Tökmindegy. Negyven játszott előadás után már nyugodtan mondhatom, hogy a közönség hajlandó arra, hogy ennek a figurának a szemszögéből végignézze a történelemnek ezt a furcsa, fordulatos ötven évét.
Neked személy szerint változott-e a viszonyod bármilyen társadalmi csoporttal szemben ennek a darabnak a hatására?
V. Sz. – Én nyilván, igen nyitottan és elfogadóan közelítettem ehhez a darabhoz is, ilyen értelemben nem nagyon volt alkalmam a változásra. Ez a nyitottságom még inkább csak erősödött. Megértve ennek a transzvesztitának a gondolatait, megélve az érzéseit, egyre inkább az erősödött meg bennem, hogy valóban, teljesen mindegy, milyen is a biológiai nemünk, és hogy ki hogyan éli meg a saját szexualitását. Az emberi tapasztalat mindezeknek a mélyén és felette is áll, és az a fontosabb. Egy embert pedig el kell fogadni annak, aminek ő érzi magát.