(a „stand up comedy” a pszichológus szemével)
A nevetés tényleg nem könnyed játék, és nem jön csak úgy, magától. A színpadon felolvasott poénok a színházi kellékek között, s főleg közönség előtt, nehezebben sülnek el, mint gondolnánk. Gyakran elmarad a várt hatás, pedig a nézők jogosan számítanak erre.
Érdekes, de nem könnyű feladatot vállalt a Jókai Színház a Kabarészombat és Humortusa megrendezésével. Az est első része, a Kabarészombat, profi színészekkel, a színházi profizmusról szólt. S ez így van jól. A Humortusa első próbálkozása azonban amatőr előadók részvételével zajlott. Az előadásra felkínált rövid műsorszámoknál nem volt műfaji megkötés. Minden jöhetett, amin nevetni lehet. Mint tudjuk, a stand-up comedy műfaji jellegének megfelelően, a humorista egyedül, leggyakrabban kellékek nélkül, közvetlenül a közönséghez szólva adja elő műsorát, melyhez a sztorikat többnyire az életből meríti. A humoros történetekbe vagy magát helyezi bele, vagy a történeteket rávonatkoztatja ismerőseire, rokonaira. Az előadó és a közönség között rendkívül szoros kapcsolat van. A néző elvárása, természetesen, az, hogy a humorista folyamatosan megnevettesse őt.
A szervezők felhívása amatőröknek szólt. Annak, aki úgy érzi, van humora, nevettető szándék munkál benne, s ezt szeretné megmutatni az embereknek. A színház, szándéka szerint, mindehhez teret adott a bátor vállalkozóknak. Úgy tűnik, az egyes előadók eltérő sikerrel kerültek ki a megmérettetésből.
De nézzük, hogyan is zajlik mindez benn, legbelül, az emberben?
„Szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak” – mondta Ady Endre. A költő óhaja talán csak abban különbözik az emberek többségének vágyaitól, hogy a legtöbben nem az egész világnak szeretnék „magukat megmutatni", hanem csak néhány bizalmas barátnak. Manapság még ez is ritka. Korunkban a kommunikáció technikája rohamosan fejlődik, az énközlés lehetősége mégis csökken. Drámák és filmek szólnak erről (Szakonyi Adáshibája, vagy a Csók, anyu.). Az állatok sem találkoznak egymással csak azért, hogy egy jót beszélgessenek, vagy humorizáljanak. Ismeretlen számukra a kommunikációnak az a fajtája, amikor nem "hasznos" információkat adnak át egymásnak, hanem önmagukat.
Önmagunk megmutatása mindig nagy kihívás, egyben kockázat is. Korunkban igyekszünk elrejteni gondolatainkat – gyakran érzéseinket is –, mintha bármikor is erre tanítottak volna bennünket. Pedig véleményünk – az van. A gondolatatok nyílt és azonnali kifejezésének néha korlátot állít a bennünk munkáló tapintat, vagy félelem. Egy köznapi kommunikáció lehet akár látszatközlés, tényközlés, véleményközlés, érzelemközlés; bármi is, de mindenképpen énközlés. Úgy érzem, a felsoroltakat ötvözi ez a műfaj is, csak éppen – élesben. Nem csoda tehát, hogy a nézőtéren ülő közönség előtt a szereplőket gátlások bénítják, zavarják össze. A fellépésre vállalkozók mondanivalójukkal mintegy prezentálják önmagukat: értékrendjüket feltárják, nyilvánossá teszik rokonszenvi-, illetve ellenszenvi viszonylataikat, érzéseiket; beleviszik produkciójukba az életkorukból adódó tapasztalataikat. Ha egy kis időre is, de lehetővé teszik, hogy belelássunk gondolkodásmódjukba. Mindenképpen tisztelet és köszönet tehát nekik, akármilyen színpadi teljesítményt is nyújtottak. Ráadásul, jelen esetben, profi színészek műsora után tették mindezt. Kiben ne keletkeznének hasonló helyzetben gátlások? Nem értem tehát a megszólalt kritikát… Színházi környezetben az amatőrökkel való munka külön figyelmet igényel. A szereplők instruálása, tájékoztatása a játékszabályokról, színházi feladat, mely csiszolódhat az előadások során.
A „stand up” nem csupán játék, hanem információcsere, elsősorban kölcsönös megértés. Ilyenkor a kommunikáció résztvevői nemcsak a külső, hanem a szubjektív világukhoz is viszonyulnak valamiképp. A forma segíthet mások és önmagunk megértésében. A humor eszközével feltölt bennünket, vagy éppen kiemel elszigeteltségünkből.
Benyovszki Úr! Szurkolok Önnek és másnak is!
/ : enen :/
