Az élet a böllér, a társadalom a disznóól, az emberiség pedig csak hízik. És jólét ide vagy oda, egyszer eljön az ítéletosztás, elérkezik a vágás napja. Olyankor pedig nincs mit tenni: a végén úgyis meghal mindenki. A Jókai Színházban láthatjuk a Disznójáték című szatírát, ami nem fél fellebbenteni a leplet a halálról.
Fekete Péter, a darab rendezője (és a színház igazgatója) életre hívta Czakó Gábor darabját. A botrányoktól és bukatóktól nem mentes, utolsó előtti pillanatban szereplőváltáson átesett, a köz-, és szakvéleményt is alaposan megosztó előadás végül berobbant a színházi köztudatba – és szerencsére meg is maradt ott.
Mészáros Mihály hirtelen jött betegsége a bemutató előtt pár nappal erősen borzolta a rendező, a színészek, és nem utolsó sorban a színházbarátok kedélyét, de a kecskeméti Reiter Zoltán személyében tökéletes megmentő érkezett. Lehetetlennek tűnő mutatványt hajtott végre, alig két nap alatt megtanulta a szöveget és a koreográfiát, és a néhány héttel eltolt előadásokon már teljesen otthonosan mozgott a színpadon, azonosult Yorkshire úrral. Ő formálja meg a mai multik által beszippantott, egyedül gondolkodni nem tudó „embert”, és be kell vallanunk, nagyon „fekszik” neki ez a szerep. Remekül megtalálta a közös hangot a színpadon Cornwall úrral, azaz Hodu Józseffel. Cornwall úr testesíti meg a hatalmat, a felsőbb réteget, ő a „nagykutya” a többi hízó között. Hatalmas láncaiból, hanglejtéséből, járásából és minden gesztusából árad a felsőbbrendűség. Diktátori hajlamokkal rendelkezik, és nem bírja elviselni, ha nem az történik, amit ő szeretne. A disznóólban pedig azon uralkodik, akin tud: Mangalicza úron.
Bicskei István „Bütyök” Franciaországból, az Orléans-i Nagy József-féle JEL színházból érkezett Magyarországra. Ő, azaz Mangalicza úr vonultatja fel az átlagosan műveletlen, de nem rossz szándékú balek-réteget a darabban. A már-már aranyos és megmosolyogtató naivitás, jóindulat, a rendszernek magát mindig és mindenhol alávető „birkaság” nagyon jó éleket kap Bicskei játékában. Isteníti EMeSÉt, a Nőt, aki a hű alattvalókat, utódokat szüli az országnak.
Az eredeti darabban szereplő Koca Anyó jellemének átgyúrása után született meg EMeSE. Fitnesz-, és edzésmániás, állandóan a fiatalságot és tökéletességet hajhászó személyiség. Egy személyben testesíti meg a mai nők általános problémáit: kell az „utánpótlás” a nemzetnek, gyerekeket kellene szülniük, de közben dolgozniuk kell, a férjeik elvárják tőlük, hogy szépek, naprakészek, könnyedek, kellemesek legyenek. Kettős szerep Kara Tünde szerepe. Egész végig határozottnak és céltudatosnak tűnik, óvja a kicsinyeit – és magát a stressztől. De mindenkinek van valami szennyese: kiderül, EMeSE terhessége is csak egy volt a sok hazugság közül.
Az előadást rendszeresen „reklámok”, mai társadalmunk (és az előadás) gyilkosai szakítják meg. Hitelek, szolgáltatások, szexuális felhívások, stb. Rengeteg „adalékanyag” adódik hozzánk úton-útfélen. A Fiatal Színházművészeti Tanház III. évfolyamos hallgatói (Cseh Adrienn, Gyaraki Lívia, Liszi Melinda, Nagy Róbert, Németh Anna, Szabó Gábor, Tari Sarolta, Üveges Réka, Vígh Zsuzsanna) segédkeztek ebben a globális, hangos és végzetes mérgezésben.
A zenéért Gulyás Levente a felelős, aki nagyon rátalált a darabra. A reklámblokkokhoz agresszív hangbetétek, a gyengédebb részekhez lágyabbak társultak. Minden dallam tudat alatt hipnotizálta, terelgette a nézőt. Az élőzene nagyon sokat javít az előadások színvonalán, az újra megnyitott zenekari árok jelentős pluszt nyújt minden darabhoz.
Szót kell ejtsek még a díszletről, hiszen annak is meghatározó szerepe volt az előadásban. A hatalmas fogaskerekek, „üzemhangok”, kifutók, a darab elején az ól és a végén a vágóhíd mind-mind nagyszerű kompozíciót képeznek, nagy mozgásteret biztosítva a színészeknek, a malacoknak és a reklámharcosoknak egyaránt.
Társadalmunk jól megkapja a magáét – az újragyúrt, megfiatalított szatíra kőkeményen igazságot szolgáltat: a végén mindenkiből kolbász, hurka, darált hús lesz. A végzet utolér, akármilyen módon próbálunk összeesküdni ellene.
Szász Anna Tünde
