Musicallel zárja az évadot a Jókai színház
Berlin elvarázsol, hipnotizál, felejtet és kiemel. Berlinben az ember jól érzi magát, megszabadul a gondoktól; a világvárosi pompában lokálok, kabarék sora ringatja látogatóit mámorba, álomvilágba, ahol nem látszik, nem érződik a feszültség, a vihar előtti csend, a háborús készülődés. A német főváros 1929-30-ban még vonzza az idegeneket, akik szívesen mártóznak meg a fülledt erotikában; és a vendégszerető, barátságos fogadtatás mögött még nem sejthető, hogy kiből lesz náci, fasiszta, zsidógyűlölő, kiből meg hallgatag, mindent elfogadó tömeg, hogy beindulhasson a pokoli gépezet. Ezt a világot jól ismerjük az amerikai Bob Fosse filmjéből; ami utána jött, azt meg a történelemből.
John Kander világhírű musicaljét Joe Masteroff szövegével és Fred Ebb verseivel – az idei évad utolsó bemutatójaként és a székesfehérvári Vörösmarty Színház előadásának adaptációjaként – láthattuk, hallhattuk Békéscsabán Szűcs Gábor rendezésében. A Porondszínház új teret nyitott a produkciónak, remek helyszínnek bizonyult lokálnak, fogadónak, cirkuszi elemekkel, akrobatákkal tarkított show-nak, és a tágas színpad hátulján a zenekar és a karmester is az élőzenének járó méltó helyet kapott.
A Jókai színház Kabaréjába Gulyás Attila – a Konferanszié szerepében – ellenállhatatlanul, nagy bravúrral invitálta befelé a közönséget a május 18-ai premieren. Az egész előadás alatt fantasztikus odaadással, egyszerre kedves, barátságos és félelmetesen démoni, mágusi, chipollás műsorvezetőként kalauzolt végig bennünket a varázslat állomásain. Gulyás Attila nagyszerű alakítással tartotta kézben és „vezényelte le” a rá bízott show-t.
A főszereppé emelt Konferansziét Farkas Gábor Gábriellel is láthatja a közönség, és kettős szereposztásban váltja egymást Sally Bowles figurájában Ullmann Mónika és Lapis Erika. Az angol cabaret-énekesnőt a pénteki premieren Ullmann Mónika játszotta. Tipikus berlini karrier az övé, a politikáról nem akar tudni, jól bánik a férfiakkal, célratörő, akinek mindennél fontosabb a siker, az érvényesülés. Sally alakjából Ullmann Mónika hangjával és játékával vonzó, mégis rideg, számító szépséget formált, aki nem hagyott teret szívében az őszinte érzelmeknek.
Különös és sokat mondó mozzanat, hogy az amerikai író a szabad világból Berlinbe jön művészi inspirációért, témáért, amire a lokál világa és Sally szerelme nagyon is alkalmas, ám végül a fasizálódó Németországból mégis menekülni kényszerül. Clifford Bradshaw szerepében Vasvári Csaba lezser eleganciával, remekül építi fel az amerikai lényének kettősségét: nemcsak a nehézségek elől menekül, hanem a megaláztatások, a háborús készülődés elől is, még a szerelménél is fontosabb számára a szabadsága, amit nem hajlandó feladni.
A többi szereplő is mind valamilyen módon a vihar előtti csend, titokzatosság, a közelítő borzalom előjele, függvénye, rabja. Ernst Ludwig a vonaton még barátságos úriembernek tűnik, aztán katonásan szervezkedik, végül már gátlástalan fasiszta, akinek érzelmeit felülírják a parancsok, a felsőbbrendűség, az elvakultság. Bartus Gyula meggyőzően tárja elénk ezt a bonyolult figurát, hitelesen hozza a változás ívét. A fogadósnő, Fräulein Schneider is hasonló átalakulásokon megy át a külső hatásokra reagálva, bizalmatlanná válik, inkább lemond a személyes boldogságáról, mint hogy szembe merne szállni a fasizálódó külvilággal. Kovács Edit alakításában a drámaiság dominál, míg Kara Tünde Fräulein Kostjában inkább a humor.
Katkó Ferenc Herr Schultz figuráját meglepő módon nem üldözöttként, szenvedőként szólaltatja meg, hanem egy lezser, jópofa, viccelődő embert alakít, aki poénosan fogja fel a dolgokat, próbálja vigasztalni társait. Talán a legjóságosabb, legrokonszenvesebb egyéniség ebben a fura társulatban; ugyanakkor ő az, aki a történet végén felismeri, hogy ezt az országot el kell hagyni, és pakol az amerikai íróval együtt.
A nagyszerű zene már önmagában siker, főleg élőben, amihez kiváló alakítások társultak, de a színvonalas összhatásból is kiemelkedett az igényes és eredeti koreográfia, Kováts Gergely Csanád műve. A táncosok tulajdonképpen eltáncolják az egész történetet, annak minden tragikus, lírai, ironikus, kiábrándító és szívszorító fejezetével együtt. Ahogyan azt a legnagyobb musicalekben láthatjuk, ebben a Kabaréban is a zene és a tánc játssza a főszerepet, ettől lehet igazán emlékezetes az előadás.
A hangulat a sátorban mindvégig rejtélyes, sejtelmes, hátborzongató; éppen olyan, mint a korszak, amelyben a történet játszódik. A vihar előtti csend: félrevezető, megtévesztő, de mégis utal rá, hogy valami végzetes készülődik a háttérben. Normális életre, tiszta, őszinte érzelmekre, előrelátó tervekre, emberi kapcsolatokra itt már nincs lehetőség, semmi esély. Megrázó, amit a darab sugall: nincs is értelme a politikával foglalkozni, figyelni, részt venni az eseményekben, mert az ember úgysem tudja befolyásolni a dolgokat, csak elszenvedője mindannak, ami történik vele, körülötte. Az író nem tud írni, a szerelmesek nem tudnak szeretni, az embereket tárgyakká aljasították, a cabaret-girlök szexuális játékszerek vagy bútordarabok, kellékek.
Erotikus tánc, túlfűtött, fülledt légkör köti le a néző figyelmét; mindeközben már marsíroznak a katonák, először a tengerészek, majd a Harmadik Birodalom rohamosztagosai dübörögnek elő, festik a sárga csillagot, tojással dobálják a fogadót, mert tulajdonosa zsidóval él együtt. A vonagló testek mögül milyen hirtelen csendül fel a kórus, és átszellemülten énekli a német Himnuszt! Égnek a horogkeresztek, és Berlinen eluralkodik a félelem. A Kabaré műsora mögött megrázó emberi sorsok rajzolódnak ki, és a néző szinte felmenti, megbocsátja a szereplőket, akik a valóság elől a mámorba, felejtésbe menekülnek, hiszen ez a valóság tényleg kegyetlen és félelmetes.
A színpadi feszültség fenntartásához első pillanattól nagyban hozzájárul a díszlet, Libor Katalin munkája, valamint a jelmezek, amiket Győri Gabi tervezett. Amit látunk, teljességgel átsugárzik a nézőtérre, hatalmába kerít: sejtjük, érezzük, hogy forrósodik a levegő, valami készül a háttérben, és hamarosan elszabadul a pokol. Igényesen, sokat mondóan felépített jelenetek, táncok, bevonulások, örök mozgás, körforgás fokozza a hangulatot. Hatalmas szereplőgárda, népes csapat dolgozik összehangoltan a sikerért.
A varázslat arra jó, hogy elidegenítsen, távol tartson a dolgoktól, amik nyomasztanak; ugyanakkor kívülről, távolról kritikusabban láthatjuk a világot, meg magunkat is. Persze csak akkor, ha akarjuk! Minden jó színházi előadás – akár szórakoztató, akár elgondolkodtató – képes tükröt tartani, szembesíteni a nézőt önmaga korlátaival, a lelkére leselkedő veszélyekkel.
A Kabaré, amit most láttunk, azért is jó rendezés, színvonalas előadás, mert egyrészt remekül szórakoztat, másrészt lerántja a leplet egy nagyon különös világról és annak szereplőiről. De ez utóbbit bár markánsan teszi, mégsem erőlteti rá a mélyebb tartalmat a nézőre, így az is elégedett, akinek elege van az okoskodásból, a filozófiai üzenetekből és összefüggésekből, egyszerűen csak élményre vágyott és jól akarta magát érezni a színházban.
Niedzielsky Katalin