A választási perpatvar nekilendült és színpadra állt. A házi bemutató után a színpadon, a hagyományos pohárköszöntőn Fekete Péter és Laurian Oniga együtt értékelték a produkciót. A színház igazgatója elmondta, hogy természetesen volt kockázata annak, hogy az idei évadban elsősorban külföldi rendezőkkel dolgozott a társulat, hiszen mindig ott lebegett az a rizikó, hogy egyszerűen nem értik meg egymást a felek.
Laurian Oniga egy nagyon karakteres rendező, akinek az ötleteit nem volt mindig könnyű követni, de az idő (és a próbafolyamat) előrehaladtával mindinkább kirajzolódott, hogy a koncepció mentén komoly szakmai munkára tudja késztetni a színészeket, és ennek a műhelymunkának még sok hasznát láthatja a társulat. Zavarban vagyok és nem tudom miért – válaszolt erre Laurian Oniga. Az aradi színház vezetője úgy vélte, ameddig játszani próbálunk addig élünk, a többi már csak vegetálás.
Az elveszett levélről szólva elmondta, hogy habár Caragiale szövege időtlen, de tudja, ez az előadás nem a felhőtlen szórakozást fogja a nézőknek garantálni. A színészek játékában ugyan megtalálhatóak a helyzetkomikum elemei, de mégis mint egy száraz borban az aromák csak utalnak az édes ízre, itt is az abszurd felé haladt az előadás szemben a „hagyományos” vígjátékkal, mint műfajjal. Még mindig zavarban vagyok, és nem tudom miért – folytatta a román rendező, de a társulattal (és nem csak a színészekkel) való munkát olyan szépnek és nyitottnak ítélte, hogy már tényleg senki nem értette a zavar okát.
Ami tény, Caragiale: Az elveszett levél című választási abszurdja a magyar bemutatót követően Aradon is bemutatkozik, és több színházi fesztiválon is biztos helye van már. A hazai közönség azonban önfeledt kacagást csak ritkán várjon az előadástól, elgondolkodtató pillanatokat annál inkább.
Junior