Egy hétvégés drámaverseny? Irodalom, színház csak nagyon-nagyon gyorsan, sűrítve. Megírni valamit, korrigálni, helyesírást ellenőrizni, kiborulni, napi öt kávét meginni, kiadóknál kilincselni, korrektúrapéldányt böngészni, várakozni, hogy csak megjelenik, Canossát járni, felfedezni, műsorra tűzni, próbálni, napi öt kávét meginni, eljátszani, kritikákat fogadni, és persze napi öt kávét meginni… Amíg a nézők elé kerül egy dráma…
Itt két nap.
Még ki sem hűlt a nyomdafesték az egyfelvonásosok lapjain, de már értelmezések születnek, már megy a kritikai kvaterka (bármit is jelent ez a szó), fényképészek élesítik objektíveiket, és szégyentelen bloggerek akaszkodnak a próbafolyamatra, hogy idétlen költői kérdéseket tegyenek fel bejegyzéseik elején.
A színészek számára éppen a gyorsaság a legnagyobb ellenfél. „Intenzívebb” – állítják mosolyogva, de hangjukon – nem meglepő módon – a kétségbeesés is érződik. Most éppen a szövegtanulás borzalmait élik át. A piros csapat egyébként biztos esélyes. Bár lehet, hogy ez csak a szégyentelen bloggerek elfogultsága, de ebben a csapatban játszik Kara Tünde, Jászai Mari-díjas színművész, a gyönyörű és tehetséges Liszi Melinda vagy a hasonló tulajdonságokkal rendelkező Nagy Erika. Gyula, az apa szerepét Bartus Gyula kapta, több kitüntetés birtokosa, de a piros társulatban játszik még a rendezőként is ismert Koleszár Bazil Péter és a népszerű és remek hangú Vadász Gábor. Ki, ha ők nem?
A rendező is bizakodó. „Nem kell a szövegből sokat húzni. – mondja – Más szövegekből – kivéve Csehovot, Molnár Ferencet és Shakespeare-t – sokkal többet kell.” Csehov neve a darab végével kapcsolatban is előkerül a rövid interjúban megjelölve azt a hagyományt, amihez a rendező kapcsolódik ezzel az egyfelvonásossal. Pesty-Nagy Kati rendez: értelmez, figyelmet felhív, világszemléletet közvetít, alig észrevehető helyzeteket lát meg és nem ebédel fél ötig.
Mondom, biztos esélyes!
