Georges Feydeau bohózata a Jókai színházban
Felhőtlen szórakoztatás, móka, kacagás – ha valaki erre vágyik, Feydeau-ban sosem csalódik. A francia bohózat mesterének talán legnépszerűbb műve a Bolha a fülbe, amelynek premierje jól megnevettette a Békéscsabai Jókai Színház közönségét.
Színpadra született, igazi sikerdarab. Nem véletlen, hiszen a szerző színházban nőtt fel, már fiatalon jól ismerte az összes írói és színészi fogást, amire vevő a közönség. Színjátszóként otthonosan mozgott a porondon, nem csak írt, rendezett, játszott is. S kezdettől a közönséget tartotta szem előtt, a kritikusok véleménye nem izgatta. Első darabjai mégsem arattak sikert, harmincéves, amikor egyetlen esztendő alatt három bemutatója hozta meg számára a népszerűséget.
A vígjáték klasszikusa, Georges Feydeau bonyodalmakkal, helyzetkomikumok, véletlenek és szerepcserék sorozatával tűzdelte tele cselekményeit, nem hagyott ki semmit, amitől jókat nevethet a néző. A Bolha a fülbe igazi szellemes, pergő darab, benne a fergeteges bohózat összes említett jegye és jellegzetes szereplője: esendő figurák, félrelépő és megcsalt házastársak, idétlen és temperamentumos szeretők, könnyűvérű nőcskék és nagyravágyó férfiak. Szép kis társaság.
A francia szerző 1900 körül, a szecesszió korában írta ezt a művét. Merő Béla rendezésében a korszakra a gyönyörű ruhaköltemények, kalapok emlékeztetnek (Papp Janó jelmezei), kicsit Chandebise-ék szalonja, no meg a Gavallér Gúnárban a ciklámen színű franciaágy kagylóformájú fejtámlája (díszlettervező Mira János)… Amiről a játék szól, az kortalan, hiszen később is, ma is és bárhol a világon örökké aktuális: a kifelé tisztességet mutató, díszes polgári társaság minden tagja ilyen vagy olyan minőségében, de végül a bordélyban köt ki.
Itt azonban nem árt rögtön megjegyezni, hogy a szerző – aki maga is eléggé szabadon élt és halmozta a párizsi éjszaka élvezeteit – műveivel egyszerűen szórakoztatni akart, nem a társadalmat bírálni. Azért – valljuk be – sikerült neki! Miközben alaposan megnevetteti a nézőt, rendesen leleplezi az álszentséget, a hazugságot, a képmutatást, a játékban kicsit mindenki magára ismerhet; feltéve persze, ha a nagy hahota közben még marad erre némi energiája. Tény, hogy méltán illette az utókor Feydeau-t „a kacagás királyának”, vagy korábbi fordítója, Színi Gyula „a filozófus bohócnak”. Érdeme mindenképp, hogy a könnyed műfajnak létjogosultságot szerzett a színházban, ahol korábban gondosan különválasztották a komoly, veretes drámákat a bulvártól.
Emlékszünk, ez „A titkok évada”, és a címhez hűen rejtélyekkel kezdődik az előadás. Jó felütés a nadrágtartó, amit a kétes hírű műintézményben felejtett tisztességes úriember hírében álló tulajdonosa, de onnan postára adták, és a küldemény éppen a feleség kezébe kerül. Nahát! Mi ez, bűnjel? A férje hagyta ott a fontos kiegészítőt? Szeretője van? Kicsoda? S miért éppen hozzá jut a csomag? A gyanakvó Raymonde bosszút forral, csapdát állít, levelet irat férjének – egy titokzatos nő nevében – spanyol barátnőjével, hogy kiugrassa a bokorból a nyulat. Pardon, akarom mondani: hogy bogarat, azaz bolhát tegyen a férje fülébe, hiszen azt tettek az övébe is a küldeménnyel.
Vajon elmegy-e a férfi a találkahelyre? Csakhogy nem is Feydeau lenne, ha ennyivel beérné! Victor Emanuel barátját küldi maga helyett a légyottra, aki mellesleg pályázik a feleség kegyeire. Lucienne kézírását meg felismeri férje, Carlos, az őrült spanyol. Így aztán nem édeskettes lesz a tett helyszínén, odarohan az egész ház népe, a vendégeik, hozzájuk társul még a bordély személyzete, klientúrája. A szállodai szolga ráadásul a mi Victor Emanuelünk hasonmása, amiből persze újabb bonyodalmak, kibékíthetetlennek látszó konfliktusok származnak. Ki csal meg kit, kivel? Már szinte lehetetlen követni, nem is lényeges. Az sem biztos, hogy mindenre fény derül, de remekül szórakozunk.
A békéscsabai előadáshoz Merő Béla rendező Hamvai Kornél fordítását vette alapul. Írói lelemény, vicc, poén, jellem- és helyzetkomikum vég nélkül; azt hihetnénk, ilyen darabbal könnyű a közönség tetszését megnyerni. Senki és semmi nem az, akinek, aminek látszik, minden szereplő akkor lép színre, amikor nem kellene, nem őt várják, amikor a legtöbb bonyodalmat okozza. Azonos hőfokon zajlik három jelenet kezdettől a függönyig, ebben az előadásban nem lehet lazítani, ami nagy kihívás a színészeknek, és a nézőknek is, mert végig nevetnünk kell, levegővételre nem sok időnk marad.
A gyors, pergő ritmus, felfokozott hangulat ellenére nekem úgy tűnik, bohózatból sok a három viszonylag hosszú felvonás. A színészektől kétségtelenül nagyon komoly, feszített teljesítményt igényel az előadás. Az egy dolog, hogy a közönség végigneveti a (szünetekkel együtt) majdnem három órát, de ehhez nagyon pontosnak, jónak, hitelesnek kell lenni minden szereplőnek. De ami a legfontosabb, az a humor, mert anélkül nem lehet bohózatot játszani!
A legnehezebb feladatot Bartus Gyula kapta, hiszen kettős szerepben – két főszerepben! – kell helytállnia. Victor Emanuelként és Poche-ként kedves figurákat alakít, de valami plusz, még egy kis humor nem ártott volna, hogy átütő lehessen. Úgy tűnik, a bohózat nem a műfaja. A feleség, Raymonde alakját Tarsoly Krisztina kelti életre hatásosan. Lucienne szerepét humorral, bájjal Komáromi Anett formálja. Csomós Lajos ezúttal Carlos figurájában a nagy nevettető, kiváló komikus Tege Antal (Turnel), fantasztikus a jelenet, amikor a billentyűre emlékeztető székkárpiton zongorázik. Az est másik fénypontja Czitor Attila (a beszédhibás unokaöccs), akinek játékát egyszerre jellemzi humor és gyöngédség. Vasvári Csaba (a házi orvos) és Jancsik Ferenc alakítása (a Gúnár gondnoka) érdemel még külön kiemelést. Feltűnt, hogy a legviccesebb és legjobb jelenetek nem a leghangosabbak voltak, hanem azok, ahol érthető volt a tréfa, láthatóak az arcok, amelyek egyszerre voltak szellemesek, mulatságosak és együttérzést kiváltóak.
Bolha a fülbe – mondja a francia, és rögtön az előadás elején tudjuk, ez bizony a hózentráger! A bordélyból hazaküldött nadrágtartó teszi a bogarat a feleség fülébe; mert mi magyarul ezt a kifejezést használjuk arra az esetre, ha olyasmit közölnek velünk, olyasmi történik, amin elgondolkodunk, ami nyugtalanít bennünket. Egyébként a német is bolhát tesz a fülbe (Floh ins Ohr setzen), a fejbe meg pókot (Spinnen in den Kopf setzen)! Az angoloknál viszont rend van, se bolha, se pók, se bogár, ott egyszerűen „ötletet tesz a fejbe”, aki elindítja a másik agyát – ahogyan ma mondjuk lazán. Nem is nyelvészkednék ennyit, ha nincs a legutóbbi produkcióban Csomós Lajos és Komáromi Anett nagyszerű spanyol kettőse, Szabó Lajos angol figurája. A drámaíró verseny oroszos akcentusáról (Liszi Melinda) nem is beszélve.
Valami rémlik a múltból, elég régen járok már színházba. Fellapozom a teátrum ötvenéves jubileumi kiadványát, és kiderül, Feydeau-tól már két előadást is láthatott az elmúlt években a Jókai színház közönsége. 1984-ben a Bolha a fülben (nem tévedés, -n a végén) előadását Giricz Mátyás rendezte, Victor Emanuel szerepét Gálfy László játszotta, aki – mint a többi nagy öreg, Dénes Piroska, Széplaky Endre, Kalapos László – már az égi társulatot erősíti. A mai szereplők közül egyedül Jancsik Ferenc lépett fel akkor, méghozzá Rugby szerepében. Tomanek Gábor és Hodu József kapott még lehetőséget a régi változatban. 1998-ban pedig A női szabó ment Márton András rendezésében, abban az előadásban már többen színpadra léptek a mai stábból: Tege Antal, Jancsik Ferenc és Komáromi Anett, ott is játszott Tomanek Gábor.
Az új bemutatóval nemcsak a színházi évkönyv, repertoár és dokumentáció gazdagodik, hanem egész biztosan a közönségnek az a rétege is, amely eléggé gondterhelt és belefáradt a komoly dolgokba ahhoz, hogy ha színházba megy, szórakoztatást, kikapcsolódást, felüdülést, sok-sok nevetést várjon. Remélem, kedvcsinálónak megfelel ez a kritika, sikerült bolhát vagy bogarat (mindegy) ültetnem a fülekbe, hogy megnézzék az előadást!
Niedzielsky Katalin