Hobo és bandája, ripacsok, bohócok, artisták a porondon
A porondszínház, a cirkuszi sátor jó helyszín a darabnak, otthonosan mozognak ebben a szokatlan térben a zenészek, a színészek, a táncosok, az artisták és a bohócok. Az egész produkció kísérlet, s mindenki feszülten figyel, hogy vajon sikerül-e ötvözni a zene, a színház- és a cirkuszművészet elemeit, előadóit; ráadásul mindezt úgy, hogy közben az együttes hatástól a közönség még jól is szórakozzon. Kenyér és cirkusz évezredek óta kellett a népeknek, a színház váltakozó vonzerővel tudta becsalogatni a közönséget, hogy a kettő együtt mire képes, eztán derül ki.
Látványban és mutatványokban nincs hiány, éppen ellenkezőleg! Valódi forgatag, sokszor káosz uralkodik a zsúfolt színpadon; életképek, jelenetek a kivetítőkön, a porondon és a rengeteg építményen. A fellépők gyakran leszorulnak a színpadról, kötéltáncosok hintáznak a légtérben, tűzdobálók bűvölik el a közönséget, kutyák szaladgálnak a népes gárda körül – van itt minden, mint egy rendes cirkuszban! Azaz majdnem minden, mert szerencsére a nagyobb állatokból – mint tigris, marha – nem az élőket hozzák. Látva, hogy még a kutyával is előfordul, hogy a hangerőtől besokall, megvadul és nem engedelmeskedik, a dzsungel lakóinak mellőzése igen megnyugtató.
A főszereplő természetesen minden körítés és kavalkád ellenére Hobo a saját dalaival, búgó hangjával és nagyszerű zenészeivel. Elhangzik 15 dal, amiért már önmagában érdemes együtt töltenünk az estét, de a Circus Europa, a Cipolla lovag, a Késő van már című meg a többi szerzemény még mélyebb érzelmeket is kavar az emberben. A mai Magyarországról ad Hobo kíméletlen helyzetképet, mélyen pesszimista hangulatot tükröznek dalai. Aztán elénekli, hogy A rock and roll mindenkié, és attól kicsit felvidulunk; mert tényleg, hatalom ide vagy oda, siker, pénz, gond, búbánat ugyan kit érdekel, ha a jó zene élvezetében minden ember egyforma?!
Oroszlánszelídítők és madárijesztők rohangálnak a porondon – ahogyan az életben is körülöttünk. Nagy vihar jön – figyelmeztetik a jóérzésű emberek az utcán magányosan bolyongót, hogy siessen haza. Tehát mégsem veszett még ki teljesen az emberekből a törődés, a szeretet – ahogyan az életben sokszor tapasztaljuk. Hobo sétál és mesél, régi időket idéz, s közben felépítik a porondon A bolondok hajóját, felhúzzák a vitorlákat, hogy kihajózhassanak a vállalkozó kedvű emberek a nyílt vizekre. Végül aztán a Vén marhákon jót nevetünk, mert magunkra ismerünk, akárcsak a Kisemberben vagy a bolonddá lett bölcsben.
Tetszik, hogy laza és okos egyszerre, közvetlen és távolságtartó a főszereplő, mer vén ripacsként kiállni, keverni a rockzenét a cirkusszal, a blues-t a lírával, a magyar melankóliát az európai életérzéssel, a költőiséget a kemény szókimondással, trágársággal; mindig a kívülállók, a lecsúszottak sorsával érez közösséget, és képes összehozni a legtávolabbi társadalmi rétegeket. Pedig csak gyerekkori élményeket idéz fel, egykori színész- és bohóclegendákról sztorizik. Aztán maga is bohócnak öltözik, úgy tart egyéni és generációs önvizsgálatot, számadást az életéről, tükröt egy egész nemzedéknek, miközben a társadalom kórképét festi elénk. Bonyolult korszakokban bejön a bohócruha, ahogyan a klasszikusoknál is; mi meg szeretjük ezt a jópofa figurát, aki ellenszélben is az esendő embert adja, hihető hangon szól az ordítással szemben, figyelmeztet, kifigurázza a hatalmat, Hitlert is. Praktikus is ez a jelmez, mert viselőjét a mondandótól elidegeníti, a megtorlástól viszont megvédi, hiszen ő ,,csak” egy bohóc…
Hobo persze a bohócsapkában sem menekül, mindig bátran képviseli elveit, vállalja a hibáit, tévelygéseit. Dalaiból, életművéből azt is pontosan tudjuk, hogy megszenvedte a sikert, megfizetett mindenért – ezért, ettől csak még hitelesebb. Humor és cinizmus, kiábrándultság és együttérzés, fájdalom és düh, szellemesség és megbotránkoztatás, minden belefér. Meghat és fejbe vág egyszerre, ez a hobói katarzis. Undorodik attól a világtól, ahol az érdekek, a gyűlölet vezérli a szereplőket, kisemmizett, lebutított emberek élnek egy ilyen reményvesztett országban; cirkusz az egész életük, életünk, cirkusz az egész világ, mi más lehetne ilyen körülmények között?! S divat, hogy mindenki másban keresi a hibát, a felelőst; de Hobo nem! Rokonszenves, hogy a dalos inkább tenni akar valami jót; mondjuk, énekel, zenél. Elmondja helyettünk, amit érzünk, ezért szeretjük andalító dalait, s megbocsátjuk, hogy bizony szívszorítóak és felkavarnak ezek a szövegek, mélyen érint, szíven talál ez a blues.
A Mesélő szerepében, persze inkább mint énekes emlékezetes cirkuszt csinál Hobo, amikor vénségére, 65 évesen gyerekkori álmát valósítja meg, és bohócként lép színre, azaz porondra, hogy elkápráztassa a nagyérdeműt. Zenészei, Cipollaként Oleg Zsukovszkij, Szente Éva és Gubik Petra, valamint a Hippodrom artistái, a Jókai Színitanházának hallgatói méltó társak a játékban. Igen, Hobo nemcsak elvarázsol, felráz, meghökkent, hanem igazi katartikus élményt nyújt.
Már régen vége az előadásnak, vagyis a cirkusznak, otthon vagyunk, akár aludhatnánk is, de nem lehet! Még mindig dúdoljuk, amit a mágustól hallottunk, velünk maradnak és nem hagynak békén a dalok, dallamok, peregnek a képek, mint valami remek film kockái a szemünk előtt. S ez az! Pontosan így szeretnék minden előadás után hazaindulni, inkább akár lélekben feldúlva, minthogy már a parkolóba érve elfelejtsem a refrént; no meg azt, hogy mit is akartak nekem ezzel az egész történettel mondani, amit végignéztem.