– A Marlene Dietrichet alakító Kara Tünde nyilatkozta korábban, hogy a próbafolyamat kezdetéig neki semmi, de semmi köze nem volt Dietrich művészetéhez, személyiségéhez. Neked akadt valamilyen személyes viszonyulásod Edith Piafhoz vagy Marlene Dietrichez?
– Dietrichez nekem sem sok, Edith Piaf viszont édesanyám nagy kedvence volt. Édesanyám ének- történelem szakon végzett a szegedi egyetemen, orgonaművész, tehát a zene központi szerepet tölt be az életében. Piaf ezen belül is kiemelt fontosságú volt. Gyermekkoromban bakelitről tehát igen sok Piaf dalt hallgattam végig. Barátságukról akkor hallottam először, amikor – szintén édesanyám hatására – elolvastam a Piafról szóló önéletrajzi könyvet, huszonéves koromban. Akkor természetesen még nem tudtam, hogy lesz egyszer egy ilyen színpadi mű, viszont később ez nagyon jó alapot szolgáltatott arra, hogy tudjam, Pataki Éva szövegkönyve zömében megfelel a valóságnak.
– Ha viszont valaki csak az időbeli sorrendiséget nézi esetleg azt is gondolhatja, hogy a Piaf film hatására született ez a mű.
– A film ha jól emlékszem 2007-ben került a mozikba, a mi bemutatónk pedig 2008-ban született meg. Nekem nagyon tetszett az a film, de ott Dietrich csak pár jelenetben jelenik meg. A darab viszont már a 80-as években a Hernádi – Kútvölgyi párossal legendásan jól működött. Amikor a mi két színésznőnkre, Tarsoly Krisztára és Kara Tündére darabot kerestünk, akkor felhívtam dramaturgokat, ismerősöket, -például Felkai Eszti nénit,- hogy kinek milyen darab jut eszébe. Eltelt pár nap és egyszer csak fél órán belül három egymástól teljesen független helyről is az Edith és Marlene-t ajánlották – ami csak megerősített abban, hogy ezt a darabot válasszam . Aztán érdekes volt, mert Eszti néni pont fordítva gondolta a szereposztást, én viszont így ahogyan most van, és reményeim szerint be is igazolódott, hogy a két színésznőre ez sokkal jobban illik.
– Nagyon érdekes lenne megnézni fordított szereposztásban!
– Igen… szokták mondani a ’biológiai szereposztás’. Azt gondolom, hogy ebben van igazság. Krisztához sokkal közelebb áll Piaf szerepe, ahogyan Tücsihez Dietrich.
– Csomós Lajos hogyan fogadta, hogy hat szerepet játsszon a színpadon?
– Nagyon jó barátok vagyunk Csomival. Volt benne egy pici fenntartás, hogy egy kamaraszínházi térben, ahol nincs helye nagy, látványos átalakulásoknak, milyen finom színészi eszközökkel tud váltani egyik karakterből a másikba. Ezek a kérdések pontosan az első próbáig motoszkáltak bennem is. Az elkötelezettsége pedig olyan erős volt felénk, hogy amikor felmerült, hogy a szintén akkor próbáló AIDA musicalben egy komoly szerepet kaphatna, azt köszönettel visszautasította, pedig nyilvánvalóan ott borítékolható volt a nagyszínpadi siker. Itt viszont egyfelől szakmailag ennek a hat karakternek a eljátszása volt a kihívás, másfelől pedig, ez egy nagyszerű emberi gesztus volt részéről a stúdiószínházi produkció felé.
– Ti, az előadás létrehozói mennyire gondoltatok befektetésként erre a munkára? Sejtettétek-e, hogy egy hosszútávú sikert alapoztok meg?
– Két részre bontanám. Egyfelől bennem már egy ideje érlelődött, hogy kipróbáljam milyen a másik oldalon dolgozni. Vállaltunk rizikót abban, hogy azokkal a barátokkal – kollegákkal, akikkel együtt nőttünk fel ebben a színházban, meg tud-e születni úgy egy munka, hogy közben – jó értelemben – elfelejtjük egy időre a barátságot. Másfelől az előadás hosszútávú sikerében azt hiszem, már az adottságok miatt is bízhattunk. Elhangzik tizenhat dal élőben . Piaf és Dietrich két olyan személyiség, akikről ha egy jó előadás születik, akkor az előrevetíti a sikert
– Apropó zene. Gulyás Levente a muzsikus, megkérdőjelezhetetlenül fontos eleme az előadásnak, ugyanakkor mégis picit a háttérben játszik.
– A zongorista mindig ott van a bárban, mindig „jelen van”, ég a cigaretta a zongora tetejére helyezett hamutartóban, de személye sosincs a központban. Ha valaki ezt pontosan el tudja játszani az a Levente, hiszen ő nem csak zenészként, de színházi emberként is kiváló. Georges szerepére Levente a tökéletes választás.
– Hogyan tud útra kelni az előadás?
– Ez az egyik legnehezebb kérdés, amin most dolgozunk. Mivel az előadást a Jókai Színház Stúdiószínházára találtuk ki, egy olyan pástszerű játékteret tervezetünk Fekete Péterrel, amiben a nézők két oldalon ülnek. Mivel egyre több meghívás érkezik az országból, ezért ki kell alakítani egy U alakú játéktér lehetőséget is.
– Te személy szerint mivel lettél több, ennek az előadásnak a létrehozása közben- után?
– Mint már említettem nekem ez volt az első kőszínházi rendezésem. Rengeteg kihívást, feladatot éltem meg. Nem a kollegákkal, nem a darabbal, hanem saját magammal kapcsolatban. Át tudom-e adni, amit gondolok? Meg tudom-e teremteni, hogy a darabnak ne csak értelmi, de érzelmi töltete is legyen? A kettőt hogyan tudjuk egyensúlyba hozni? Beigazolódott számomra hogy az tanul a legtöbbet, aki lent ül. Nagyon sokat kaptam a négy színésztől: Krisztától, Tücsitől, Csomitól és Ágotától. Évek óta nem részesültem ilyen színházi élményben, mint amit ez a próbafolyamat nyújtott nekem. Be kell valljam, nem is tudom elengedni a „gyermeket”. A premiernél elvileg elvágódik a köldökzsinór, de én minden egyes előadáson ott vagyok és nézem. Dorottytól /Szalma Dorotty az Elnöknők rendezője/ megkérdeztem , hogy mikor lesz ennek vége?! Azt mondta, akkor, amikor elkezdem a következő rendezésemet, akkor majd az a gyerek lesz, akit nem tudok elengedni.