A Jókai Színház előadása magával ragadó, időtlen alkotás: emberséget, lelket mutat be, amelyekről megfeledkezünk néha
Sok rejtett és kevésbé rejtett szépség van a Békéscsabai Jókai Színház nemrég bemutatott kamaradarabjában, az Üvegfigurákban. Megható, hogy a lány nem tudja, mit „kell” kívánnia az újholdat fürkészve, és erről édesanyját kérdezi meg. – Magyar Hírlap, Hrecska Renáta írása
A Jókai Színház előadása magával ragadó, időtlen alkotás: emberséget, lelket mutat be, amelyekről megfeledkezünk néha
Sok rejtett és kevésbé rejtett szépség van a Békéscsabai Jókai Színház nemrég bemutatott kamaradarabjában, az Üvegfigurákban. Megható, hogy a lány nem tudja, mit „kell” kívánnia az újholdat fürkészve, és erről édesanyját kérdezi meg. – Magyar Hírlap, Hrecska Renáta írása
Hasonlóan sokat hordoz magában a jelenet, amikor kiderül, hogy Amanda Wingfield, az anya (Kovács Edit) le fogja teríteni a részletre vett és féltve őrzött szőnyeget, amikor az ismeretlen férfit, Jim O’Connort (Tege Antal) várja, aki talán udvarlója lehet majd Laurának (Kara Tünde), a világtól elzárkózott lányának. Az erősebb pillanatokhoz tartozik annak a reménynek már-már megfogható ábrázolása, amellyel ezt az idegent várja az édesanya, bízva abban, hogy a házasság megmentheti életüket. Az előadás jól bánik a kiváltható érzelmekkel, melyek szinte új, önálló történetet építenek a nézőkben: amíg a színpadon látszólag csak egy család mindennapjai láthatók, addig a közönségben egy mély tragédia körvonalai sejlenek fel. Tom Wingfield, Laura öccse (Czitor Attila) bár költőlélek, mégis egy cipőraktár mélyén dolgozik a család fenntartásáért. Ő a darab narrátora is: mondhatni a földön jár, miközben az egykor ígéretes tehetség meg nem valósult álmai mindig ott lappangnak anyával és a nővérével való viszonyában.
Az anya csak látszólag kibírhatatlan és önző – valójában a gyermekei javát akarja. Csupán arról van szó, hogy a fiatal testvérpár szemszögéből nem támogathatók céljai. Ismert, hogy ha valamiben biztosak vagyunk, akkor meg kell néznünk a tényeket más szemszögből is. Ha ezt tesszük, a darab során három különböző és önmagában mind igaz életfelfogás versenyzik egymással a tragikus végkifejletig – bizonyítva, hogy egy családon belül lehet mindenkinek igaza, de ha nem egy irányba haladnak, akkor elkerülhetetlen a szétesés.
A legjobb színészi alakítást Kara Tünde nyújtja, de ez abból is adódik, hogy Kovács Edit és Czitor Attila szerepe inkább azt a célt szolgálja, hogy a visszahúzódó, fogyatékos lány önmagával vívott küzdelmeit kiemelje. Laura alakját azonban el lehetne rontani egy apró túljátszással, ellenszenvessé lehetne tenni, ha a színész túlságosan elhagyná magát a szerepben. Kara Tünde mindennek ellenáll, a helyén kezeli a főként lélektani háttérrel járó kis testi hibát, amit „senki nem venne észre, ha ő nem gondolna folyton rá” – amint a darabban is elhangzik. Természetes, belesimul a szerepbe, a néző együtt gondolkodhat vele. Szakmai teljesítmény szempontjából érdemes kiemelni, hogy Laura alakja milyen nagy kontrasztot képez Kara Tünde másik, jelenleg is futó nagy szerepével, Lear király lányával – ennek ellenére mindkét alakításban meg tud maradni azokon a határokon belül, amelyek kiemelik az adott karaktert.
Az Ibsen Stúdiószínpad remek választás ehhez a darabhoz. A nézőtér három lehetséges elrendezéséből a pástot választották, így a nézők a színpad két oldalán egymással szemben ülnek. A megoldás jól idomul a darab bensőséges hangulatához, hiszen teljesen be lehet látni a színpadot, ugyanakkor mindenki megmaradhat saját személyes terében, amely egy aréna formában kevésbé lenne megoldható. Külön emlékezetessé teszi a műsort, hogy a néző mintegy a színpadon ülve láthatatlan szellemként lehet részese a történetnek. Mindez a színészi játék számára is egészen más kihívást jelent, azaz a néző ebből a szempontból is egészen meglepő élményt tapasztalhat. Jó megoldás ilyen darabokat bevinni kis térbe, hiszen ezzel megvalósulhat a Jókai Színház célja, hogy mind a közönséget, mind a társulatot ráhangolja a stúdiójátszásra – ennek érdekében egyébként bérletbe is tették az előadást. Utóbbi azért is jó döntés volt, mert sokat veszítene a színházlátogató, ha csak az újszerű helyszín miatt nem nézné meg az Üvegfigurákat.
A díszlet egyszerűségében adja a legtöbbet. Hitelesen festi meg a család életét akkor is, amikor senki sincs a színen. Ötletes megoldás, hogy fekete-fehér vetítéssel kitágítják a színpad alkotta teret, élővé teszik a történéseket, miközben kicsit a kulisszajárás érzetét kölcsönzik: a néző tudja, amit a többi szereplő nem sejt. Bensőséges helyszínt adnak az „úszó” halalakú üvegfigurák és az időnként megszólaló gramofon. Előbbiek a történet szerint egy világtól elzárkózott lány gyűjtőszenvedélyének megnyilvánulásai, aki maga is olyan, mint az üveg: áttetsző és törékeny. A Seregi Zoltán-féle rendezés tehát továbbgondolta a témát, és kizárólag halalakú figurákat alkalmazott, szimbolikussá téve a játékteret. Fekete Péter díszlettervező szerint a darab szereplői mintegy akváriumban élnek, és üvegfalakon keresztül szemlélik a külvilágot.
Maga a darab magával ragadó, időtlen alkotás. Nem tart görbe tükröt korunknak, nem feltétlenül aktuális, nem mondja ki a kimondhatatlant, mégis megmutat emberséget, lelket, szívet és gondolatokat, amelyek sokszor feledésbe merülnek a mindennapokban.
Mennyei Társulat
A nézők szavazata alapján összeállították a hatvanéves Békéscsabai Jókai Színház Mennyei Társulatát azokból a színművészekből, rendezőkből és igazgatókból, akik a legtöbbet tették az intézményért. A Mennyei Társulat első tíz tagja közé került Daniss Győző színművész, rendező, alapító igazgató; Miszlay István rendező, főrendező, igazgató, Jászai-díjas érdemes művész; Gálfy László színművész, igazgató, Jászai-díjas; Dénes Piroska színművész, Jászai- és Aase-díjas; Romvári Gizi színművész; Szoboszlay Sándor színművész, Jászai-díjas, érdemes és kiváló művész; Széplaky Endre színművész; Körösztös István színművész; Barcza Éva színművész; Simon József játékmester, ügyelő. A Mennyei Társulat tagjainak képei november 30-án, az Advent a Hargitán című Sütő András-darab díszbemutatója előtt kerülnek ünnepélyesen végleges helyükre, a Jókai Színház előcsarnokában. A későbbiekben a Mennyei Társulatot a nézők javaslatai alapján a színház vezetősége évenként két alkalommal bővíti.
– See more at: http://magyarhirlap.hu/esendo-eletek-az-uvegfigurak-mogott#sthash.tW3RRVsK.dpuf
Hasonlóan sokat hordoz magában a jelenet, amikor kiderül, hogy Amanda Wingfield, az anya (Kovács Edit) le fogja teríteni a részletre vett és féltve őrzött szőnyeget, amikor az ismeretlen férfit, Jim O’Connort (Tege Antal) várja, aki talán udvarlója lehet majd Laurának (Kara Tünde), a világtól elzárkózott lányának. Az erősebb pillanatokhoz tartozik annak a reménynek már-már megfogható ábrázolása, amellyel ezt az idegent várja az édesanya, bízva abban, hogy a házasság megmentheti életüket. Az előadás jól bánik a kiváltható érzelmekkel, melyek szinte új, önálló történetet építenek a nézőkben: amíg a színpadon látszólag csak egy család mindennapjai láthatók, addig a közönségben egy mély tragédia körvonalai sejlenek fel. Tom Wingfield, Laura öccse (Czitor Attila) bár költőlélek, mégis egy cipőraktár mélyén dolgozik a család fenntartásáért. Ő a darab narrátora is: mondhatni a földön jár, miközben az egykor ígéretes tehetség meg nem valósult álmai mindig ott lappangnak anyával és a nővérével való viszonyában.
Az anya csak látszólag kibírhatatlan és önző – valójában a gyermekei javát akarja. Csupán arról van szó, hogy a fiatal testvérpár szemszögéből nem támogathatók céljai. Ismert, hogy ha valamiben biztosak vagyunk, akkor meg kell néznünk a tényeket más szemszögből is. Ha ezt tesszük, a darab során három különböző és önmagában mind igaz életfelfogás versenyzik egymással a tragikus végkifejletig – bizonyítva, hogy egy családon belül lehet mindenkinek igaza, de ha nem egy irányba haladnak, akkor elkerülhetetlen a szétesés.
A legjobb színészi alakítást Kara Tünde nyújtja, de ez abból is adódik, hogy Kovács Edit és Czitor Attila szerepe inkább azt a célt szolgálja, hogy a visszahúzódó, fogyatékos lány önmagával vívott küzdelmeit kiemelje. Laura alakját azonban el lehetne rontani egy apró túljátszással, ellenszenvessé lehetne tenni, ha a színész túlságosan elhagyná magát a szerepben. Kara Tünde mindennek ellenáll, a helyén kezeli a főként lélektani háttérrel járó kis testi hibát, amit „senki nem venne észre, ha ő nem gondolna folyton rá” – amint a darabban is elhangzik. Természetes, belesimul a szerepbe, a néző együtt gondolkodhat vele. Szakmai teljesítmény szempontjából érdemes kiemelni, hogy Laura alakja milyen nagy kontrasztot képez Kara Tünde másik, jelenleg is futó nagy szerepével, Lear király lányával – ennek ellenére mindkét alakításban meg tud maradni azokon a határokon belül, amelyek kiemelik az adott karaktert.
Az Ibsen Stúdiószínpad remek választás ehhez a darabhoz. A nézőtér három lehetséges elrendezéséből a pástot választották, így a nézők a színpad két oldalán egymással szemben ülnek. A megoldás jól idomul a darab bensőséges hangulatához, hiszen teljesen be lehet látni a színpadot, ugyanakkor mindenki megmaradhat saját személyes terében, amely egy aréna formában kevésbé lenne megoldható. Külön emlékezetessé teszi a műsort, hogy a néző mintegy a színpadon ülve láthatatlan szellemként lehet részese a történetnek. Mindez a színészi játék számára is egészen más kihívást jelent, azaz a néző ebből a szempontból is egészen meglepő élményt tapasztalhat. Jó megoldás ilyen darabokat bevinni kis térbe, hiszen ezzel megvalósulhat a Jókai Színház célja, hogy mind a közönséget, mind a társulatot ráhangolja a stúdiójátszásra – ennek érdekében egyébként bérletbe is tették az előadást. Utóbbi azért is jó döntés volt, mert sokat veszítene a színházlátogató, ha csak az újszerű helyszín miatt nem nézné meg az Üvegfigurákat.
A díszlet egyszerűségében adja a legtöbbet. Hitelesen festi meg a család életét akkor is, amikor senki sincs a színen. Ötletes megoldás, hogy fekete-fehér vetítéssel kitágítják a színpad alkotta teret, élővé teszik a történéseket, miközben kicsit a kulisszajárás érzetét kölcsönzik: a néző tudja, amit a többi szereplő nem sejt. Bensőséges helyszínt adnak az „úszó” halalakú üvegfigurák és az időnként megszólaló gramofon. Előbbiek a történet szerint egy világtól elzárkózott lány gyűjtőszenvedélyének megnyilvánulásai, aki maga is olyan, mint az üveg: áttetsző és törékeny. A Seregi Zoltán-féle rendezés tehát továbbgondolta a témát, és kizárólag halalakú figurákat alkalmazott, szimbolikussá téve a játékteret. Fekete Péter díszlettervező szerint a darab szereplői mintegy akváriumban élnek, és üvegfalakon keresztül szemlélik a külvilágot.
Maga a darab magával ragadó, időtlen alkotás. Nem tart görbe tükröt korunknak, nem feltétlenül aktuális, nem mondja ki a kimondhatatlant, mégis megmutat emberséget, lelket, szívet és gondolatokat, amelyek sokszor feledésbe merülnek a mindennapokban.
Mennyei Társulat
A nézők szavazata alapján összeállították a hatvanéves Békéscsabai Jókai Színház Mennyei Társulatát azokból a színművészekből, rendezőkből és igazgatókból, akik a legtöbbet tették az intézményért. A Mennyei Társulat első tíz tagja közé került Daniss Győző színművész, rendező, alapító igazgató; Miszlay István rendező, főrendező, igazgató, Jászai-díjas érdemes művész; Gálfy László színművész, igazgató, Jászai-díjas; Dénes Piroska színművész, Jászai- és Aase-díjas; Romvári Gizi színművész; Szoboszlay Sándor színművész, Jászai-díjas, érdemes és kiváló művész; Széplaky Endre színművész; Körösztös István színművész; Barcza Éva színművész; Simon József játékmester, ügyelő. A Mennyei Társulat tagjainak képei november 30-án, az Advent a Hargitán című Sütő András-darab díszbemutatója előtt kerülnek ünnepélyesen végleges helyükre, a Jókai Színház előcsarnokában. A későbbiekben a Mennyei Társulatot a nézők javaslatai alapján a színház vezetősége évenként két alkalommal bővíti.