Amikor megtudtam, hogy Székely Csaba drámájának megtestesülését nézhetem végig testközelből, arra gondoltam, milyen jól is jöhet neki ez a téma, hiszen a Bánya-trilógia után testhezálló feladatot jelenthet számára a metró. De nem elég a föld alatti túrás-fúrás, a szerző egy huszáros attakkal a felszínt is lerombolta: 2094-ben vagyunk, Budapesten, a Valahányadik Világégés után. Megtépázott család-maradékok kóborolnak az utcán, Jobbkezesek és Balkezesek, a túlélés reményében…
Székely Csabát a legtöbb kritikában Csehovhoz hasonlították, az általa ábrázolt helyzetek éppúgy megoldhatatlanok, ahogy az orosz szerzőé. Az ajtók záródnak azonban túlmutat Csehovon: Beckett-hősök portyáznak a romokon, keringenek körbe a világ metróvonalain, akár egy-egy ottfelejtett táska.
Az olvasópróba a hagyományok jegyében két pisztolylövéssel kezdődik: Fekete Péter, a Jókai Színház igazgatója ezzel nyitja meg a próbafolyamatot. Az asztalfőn a rendező, Szabó K. István, akiről rögtön az a benyomásom, hogy vaskézzel fogja irányítani a felkészülést. Jó a hangulat, itt is, ott is felcsap a nevetés: a komor képek ellenére jól fog szórakozni színész és néző egyaránt.
A kapitány a hídon van: a felolvasás után összefoglalja a véleményét. Mivel a darab a folyamatos haladás kényszeréről szól, a szereplők zombikként mennek előre, a rendező ezt próbálja a visszájára fordítani: a mozgást a lehető leginkább visszafogva a belső történésekre helyezni a hangsúlyt. A kellékraktárból előkerül egy fél körhinta, egy tolókocsi és egy kisautó roncsa: azt hiszem, különleges felfogással nyúl Szabó K. István ehhez a nem épp szokványos darabhoz. Egy-egy szereplő a saját kényszerhelyzetében áll szinte beledermedve, s mégis valami kényszerpályán mutatkozik meg előttünk. S aki mindezt irányítja, az Besenczi Árpád alakította szereplő, aki vakként húzkodja maga után nem létező kutyáját, egy fehér bottal tapogatózva. Az állomások elsuhannak mellettünk, de kijutni már lehetetlen. Figyelem, kedves nézőink! „Az ajtók záródnak!”