Kép, amely elméletileg lehetséges, mindannyian el is tudjuk képzelni, de kevesen látták. A művészet esszenciája is valami ilyesmi lehet. A szabadkai diákok találtak egy nagy fát, belevágták tövig.
Bergman Rítus című alkotása kultuszfilmként ismert inkább, színpadon relatíve ritkábban találkozunk vele. A fifikásan megírt műben Bergman saját művészi mivoltát jelenítette meg három alakra tagozva azt.
Ahogyan ő írta: „Sebastian Fisher züllött, kiszámíthatatlan, gyerekes, labilis, az idegösszeomlás határán áll, de egyszerre kreatív, anarchista, élvhajhász, lusta, szeretetre méltó, szelíd és brutális ember. Hans Winklemann fegyelmezett, szigorú, nagy felelősségérzettel van megáldva, empatikus, humoros és türelmes. A nő pedig, Thea, úgy hiszem, félig-öntudatlan kísérlet arra, hogy ábrázoljam saját ösztönösségemet. Thea arctalan, nem ismeri fel, hogy érett személyiség, engedelmes és mindenkinek a kedvére akar tenni. Hirtelen kitörései vannak, Istennel beszélget, angyalokkal, démonokkal, miközben szentnek hiszi magát. Kibírhatatlanul érzékeny, néha még a ruhát se bírja elviselni magán. Olyan, mint egy parabola-antenna, ami titkos jeleket közvetít egy földöntúli rádióállomás számára.”
Ez a három művész – akiknek egy betiltott előadása körül forog a darab cselekménye – amolyan se veled se nélküled trióként éli életét, egy tövről hegyire kicsordult szerelmi háromszög csúcsaira tűzetve. A vizsgálóbíró, aki formailag a betiltott előadás után nyomoz, valójában egyre mélyebben merül a számára ismeretlen világba és a művészek intim szférájába is. A Rítus, mint a mű végkifejlete voltaképpen érdektelen most számunkra, hiszen az már korábban eldől, ezzel a jelentéstartammal a bíró egyszerűen nem tud kapcsolatba kerülni, más dimenzióban zajlik az élete. A legkegyetlenebb pillanat tehát nem lehet más számára, mint a hátborzongatóan egyszerű felismerés, létezik más élhető élet is. Ez így leírva valószínűleg nagyon triviális, de az életében mindenkinek vannak (lesznek) ilyen pillanatai, amelyek nagyon is a maradandóak közé tartoznak.
A szabadkai diákok Békéscsabán bemutatott vizsgaelőadása nagyon bátor próbálkozás volt. Nekifutásból megpróbálták megugrani a sztratoszféra szintet, hiszen a karakterek életrágta karmáját és karizmáját lehetetlen huszonegynéhány évesen a színpadra vinni. Azonban mindenképpen becsülendő, ahogyan kiaknázták a bennük rejlő lehetőségeket, hiszen lényegesen érettebb, felnőttebb előadást láthattunk a diákoktól, mint amire életkoruk predesztinálta volna őket. Ezért hatalmas köszönet jár nekik, no meg a taps, amit a Jókai színház stúdiószínházában be is zsebeltek az utolsó tenyércsattanásig.
Szereposztás:
Thea – Pámer Csilla, Sebastian – Mácsai Endre, Hans – Hajdú Tamás, Bíró – Baráth Attila
Rendező: Hernyák György
Junior
