| A Háztűznéző előadása groteszk és költői, vicces és drámai egyszerre; mintha csak Gogol 170 éves köpönyegéből bújt volna elő. Színvonalas, emlékezetes premierrel kezdődött az évad és az ukrán hónap a Jókai színházban.
Minden ember boldog akar lenni, mi más lehetne élete célja?! Ehhez a férfi leginkább (bár manapság már annyi minden lehetséges) egy asszonyra vágyik, az asszony meg a férfira. „Végső soron csak meg kell nősülni”— mondja a darab elején ez a Podkoljoszin, hivatalnok, udvari tanácsos. S ha már ez az élet rendje, a párok összeboronálására, a házasságközvetítésre jó régen egész komoly üzletág épült és virágzott. Csakhogy mégis hiába a házasságszerzőnő igyekezete, ha minden kérő mást akar; és ami még nagyobb baj, kiderül: az emberek tétovák, félnek a döntésektől, a változásoktól, a cél előtt megfutamodnak, így magányosak maradnak.
Az egyik vőlegény hozományra vadászik, a másik a hölgy bájaira, a harmadik műveltségére. A kiszemelt menyasszony pedig legszívesebben minden pályázóból kiszemezgetné a jó, neki tetsző tulajdonságokat, amiből aztán összerakná az ideális férjet, mint egy mozaikot. A vetélytársak egymásnak esnek, az ifjú pár mindkét tagja bujkál, menekül, és a házasságszerző sem megy sokra, ekkor lép fel a konkurencia. Podkoljoszin barátja, Kocskarjov veszi kézbe a dolgokat. Természetesen nős, és úgy véli, másnak se legyen jobb, minden praktikát bevet, hogy a frigy létrejöjjön.
Sztaniszlav Mojszejev igényesen felépített, szépen megkomponált, szeretetet sugárzó, lélekemelő előadást rendezett Békéscsabán. A félelmetesen fekete színpad fölött, mint egy hatalmas körhintán, hófehér menyasszonyi ruhák lógnak, köröznek; mindannyiunk feje fölött ott lebeg az esküvő (remény vagy fenyegetés, Damoklesz kardja, ahogy vesszük). Lenn sötétség, fenn boldogság — már ha egyáltalán sikerül elérni…
Látványos, beszédes és hatásos színpadkép; ráadásul végig az éppen érdekes alakot, jellemet világítják meg, kiemelve, milyen esendő figurák futkosnak a rájuk leselkedő veszélyek közepette.
Nemcsak a fekete-fehér, fény és sötétség ellentétére épít az előadás, hanem lidérceket, árnyakat, rémálmokat is behoz a színpadra. Gogol köpönyegében és frizurájával elő-előkerül egy különös, misztikus figura, fantom, alteregó, hőseink másik énje; hol varjúként károg, hol a jellegzetes orral figyelmeztet, bök rá a bajokra. Író és rendező fantasztikus elemekkel, rengeteg humorral, ugyanakkor kíméletlenül rántja le a leplet az emberi gyengeségekről. Végig jókat derülünk, sokszor megdöbbenünk, elgondolkodunk, hogy tényleg milyen gyengék is vagyunk, mi emberek. Ami mégis a legtöbb: színházat látunk, színházban érezzük magunkat.
Színmű sok humorral, komikus jelenettel, de aztán nem hogy happy end nincs, a befejezés az előadás legdrámaibb pillanata. Ez a ritkább fordulat. Hősünk, amikor menyasszonya már beleszeretett, megszökik az esküvő elől. Nem ezt vártuk. Gogol azonban a mai ember veséjébe is belelát, gúnyosan vigyorog, és azt mondja: ha képtelenek vagytok dönteni, váltani, nem is érdemeltek mást, boldogságot végképp nem! Lehet ezzel vitatkozni?
Bartus Gyula Podkoljoszin összes gyengéje ellenére kedves, szerethető figurát alakít hitelesen. A rámenős Kocskarjov szerepében Tege Antalnak jut a legtöbb lehetőség, hogy tehetségét villogtathassa. A menyasszonyt Tarsoly Krisztina játssza átéléssel. Nénikéjeként Komáromi Anett, házasságszerzőnőként Fehér Tímea méltó partnere. Hodu József, Ács Tibor és Jancsik Ferenc a három kérőből alakít emlékezetes figurát. A díszlet Volodymyr Karashevskyi, a jelmezterv Iuliia Zaulychna munkáját dicséri.
Niedzielsky Katalin
Forrás: Beol.hu