A két egymással beszélgető műsorvezető – Merő Béla rendező és Zalán Tibor dramaturg – sok érdekes pluszinformációval gazdagította a hallgatókat, azokat is, aki olvasták Ibsen Nóráját. Akik pedig még nem olvasták/látták, bizonyára kedvet kaptak hozzá.
Megtudtuk például, hogy a mű alaptémáját egy valós történet szolgáltatta, amit egy nő juttatott el az íróhoz, valamint azt is, hogy Ibsen cca. 3 hetet töltött Magyarországon, amikor drámáját bemutatták, melyben a főszerepet Jászai Mari játszotta.
Zalán Tibor elmondta, hogy erről a műről az emberek többségének az emancipáció jut az eszébe, de erről Ibsen azt nyilatkozta, hogy őt ez a kérdés nem érdekli, őt az EMBER érdekli. Az, hogy az emancipáció éppen aktuális társadalmi ügy, csak véletlen egybeesés.
Örültem, hogy ez elhangzott, mert én is úgy éreztem, amikor elolvastam a művet, hogy itt sokkal többről van szó. Ráadásul az emancipáció ügye ma már elavult téma, Ibsen műve azonban még mindig időszerű, mert mély emberismeret és életismeret mutatkozik meg benne. Szereplői sorsából minduntalan kitűnik az élet polaritása, ami annyira hozzátartozik az emberi élethez, mint a fényhez az árnyék. Eszerint állandóan döntéseket kell hoznunk, s – természetesen – igyekszünk helyesen dönteni, ám sok esetben nem létezik jó választás, mert ami egy bizonyos szempont szerint helyes (pl. a törvény szerint), az más szempontból nem helyes (pl. morálisan, vagy érzelmileg), így csak két vagy több tökéletlen megoldás közül választhatunk, s ha nem cselekszünk, az is egy döntés. Ilyenkor sokat gyötrődünk, és gyakran van lelkifurdalásunk amiatt, hogy talán nem volt helyes, amit tettünk. Ibsen még a dráma elején közli, hogy életében minden ember követ el effajta hibákat, besározódik, kénytelen megalkudni stb. Ennek megfelelően a dráma összes szereplője élete során így, vagy úgy belekerült ilyen krízishelyzetbe. Senki sem makulátlan, bármennyire is igyekszik jó lenni, még Nóra férje, Helmer sem, aki annyira fontosnak tartja az erkölcsi tisztaságot. Ügyvédként is csak tiszta ügyekkel akar foglalkozni, még ő is hajlandó megalkudni, szemet hunyni a bűn fölött, ha az érdekei úgy kívánják. (Pl. egy ellenőrzés során elsimítja Nóra apjának szabálysértését, mert megtetszik neki Nóra, akit később feleségül is vesz.)
Érdekes, hogyan bontja ki Ibsen a történetet – folytatták az eszmecserét a beszélgetőtársak – ahogy egyre többet és többet megtudunk Nóra és a férje életéről. A mű úgy indul, mintha egy idilli házasság lenne, azonban ahogy egyre mélyebben belelátunk, egyre több problémát észlelünk. (Így van ez manapság is sok esetben.) Helmer először becézgeti a feleségét, ami később számonkéréssel folytatódik: megkérdezi Nórától evett-e édességet. Az olvasó tudja, hogy evett mandulás csókot, de ő ezt letagadja. Hazudni kénytelen, mert a férje megtiltotta neki, mondván, hogy elrontja a fogát. (Mi tagadás, tipikus jelensége ez a házasságoknak ma is: az egyik fél elítél valamit, a másik viszont szereti azt, ezért kénytelen titokban csinálni, a családi béke megőrzése érdekében.) Merő Béla szerint ez a hazugság egy aprócska lázadás Nóra részéről a sorsa ellen, hiszen – mint később kiderül – nem sok más öröme volt az életben.
A mű elején még azt hisszük, hogy Nóra egy vidám, gondtalan tékozló nő, a férje is ezt gondolja róla, prédamadárnak tartja, s jellemző hogyan becézgeti: mókuskám, pacsirtám, kis Nóra. Ezzel is lehelyezve őt egy gyermeki, butuska szintre. A folytatásban azonban megérkezik Lindéné, Nóra gyermekkori barátnője, s kettejük beszélgetéséből fény derül Nóra áldozatvállalására, mellyel megmentette férje életét, s ennek nyomán kibontakozik a bonyodalom. Lassan megismerjük a többi szereplő problémáját is, melyek megnehezítették az életüket, s arra kényszerítették őket, hogy letérjenek a tiszta ösvényéről. Miözben ezekről beszélgettünk fölvetődött rengeteg kérdés, dilemma, melyekről reggelig tudtunk volna elmélkedni.
A dráma végén Nóra kilép az alárendelt baba-szerepből, és mint felnőtt nő beszél férjével. Elhatározza, hogy elhagyja Helmert, mert nem tud vele tovább élni, mert olyan számára, mint egy idegen. Ezzel Ibsen zseniálisan sző bele a műbe egy újabb pszichológiai törvényszerűséget: ha két ember kapcsolata nem egészséges alapokon nyugszik, hanem az egymással kompatibilis pszichés hiányosságaik, defektjeik tartják össze őket, akkor szükségszerűen tarthatatlanná válik a kapcsolat, ha az egyik fél „kigyógyul” ebből a defektből, a másik viszont nem. Mindig a gyógyult fél az, (jelen esetben Nóra ) aki ki akar lépni a kapcsolatból, mert pszichésen túlfejlődte azt a szintet, amelyen ők összeillettek, s a régi kötelék csak visszahúzza öt. Ha azonban a másik fél is vele fejlődik, akkor tovább élhetnek együtt, de teljesen más alapokon. Ezt egyszerűen meg is fogalmazza Nóra a mű végén: „Mind a kettőnknek annyira meg kéne változnunk, hogy az együttélés köztünk házasság lehessen.” Igen, ez lenne az érett megoldás. Nem sokkal ez előtt azonban már Helmer fölajánlott neki egy másik lehetőséget, azt, hogy élhetnének tovább egy látszatházasságban. Ez a szokásos megoldás a kiüresedett házasságokban, amikor a két fél külön-külön utakon fejlődött tovább, és már szinte semmi közük nincs egymáshoz. Nóra azonban ezt nem fogadja el, ő ennél őszintébb és mélyebb érzelmű. Kérdés, hogy mi lesz vele ezután? Hogyan boldogul egyedül ebben a kegyetlen világban? Ezt sokan próbálták kitalálni – tudtuk meg Merő Bélától. Ibsen eredetileg nem itt fejezte be a művet, hanem lezárta ezt a kérdést. Így:
Nóra : Az együttélés nem lenne többé házasság. Isten veled! (el akar menni)
Helmer: Hát jó, menj! (megfogja Nóra karját) De előbb látnod kell a gyerekeidet – utoljára.
Nóra: Bocsáss el! Nem akarom látni őket, erre nem vagyok képes.
Helmer: (a bal oldali ajtó felé vonja) Látnod kell őket! ( felnyitja az ajtót halkan) Nézd, milyen csöndesen és nyugodtan alszanak! Holnap, ha felébrednek, nem lesz anyjuk.
Nóra: (megtörve) Nem lesz anyjuk.
Helmer: Neked sem volt édesanyád!
Nóra: Én Istenem! (kínos belső küzdelem után leejti kezéből az utazótáskát) Magam ellen vétkezem, de nem bírom elhagyni őket. (félig lerogy az ajtó előtt)
Helmer: (örömmel, halkan) Nóra!
Kinek hogy tetszik ez a befejezés?
Merő Bélának, és Zalán Tibornak nem tetszik.
Szerintem az anyák, lehet, hogy erről mást gondolnak. Nem olyan egyszerű otthagyni 3 kisgyereket, és azt mondani, hogy megyek önmagamat kibontakoztatni. Igaz, ez a befejezés nem olyan fenséges, mint emelt fővel kivonulni a házból, de meglehetősen életszagú, s ennyiből beleillik a műbe. Valószínűleg az emancipáció lázas rajongóinak nyomására hagyta el Ibsen ezt a befejezést.
Gyurkó Edit