Borongós este fogadta a Hazárdkeringő nézőit június 28-án, pénteken a TeÁtriumban. Az első percekben még kérdéses volt, hogy a darabot elmossa-e az eső vagy sem. Az időjárás végül kegyeibe fogadta az előadást, így kiderült, mit is kell tennünk, ha a lelkünk a tét. – Kovács Attila kritikája
Estélyiruhás nő ébred. Hol is? A purgatóriumban, félúton a menny és a pokol között? Esetleg egy eszeveszett kvízműsorban, ahová jónéhány pohár pezsgő, egy kétszázötvennel száguldó autó és egy halálos baleset a belépő?
Victor Haim Hazárdkeringőjében egy angyal és egy elveszett (természetesen női) lélek bonyolódik szórakoztató játékba egymással a mennyország és a pokol kapujában. A tét: mennybe avagy pokolba kerül a friss lélek. Ennek eldöntése az angyal dolga, aki furcsa kérdezz-felelek játékra, párbajra hívja a nőt. Látszólag egyszerű a dolog: csak fel kell idéznie életét, válaszolni kell néhány kérdésre, ha jól felel pontot kap, ha nem, levonást. A mennyország kulcsa száz pont, a bukás jutalma a pokol.
Menet közben persze kiderül, hogy nem is olyan egyszerű a dolog, hiszen még holtan sem könnyű szembenézni önmagunkkal. Menet közben az is kiderül, ennek a játéknak, miként az életnek, sincsennek kőbe vésett szabályai. Néha érthetetlen a pontozás, néha nem jönek be a taktikázások, néha tényleg csak akkor nyerhetünk, már ha a mennyet jutalomnak érezzük, ha őszintén és kendőzetlenül önmagunkat adjuk.
A dolog persze nem ennyire súlyos, még akkor sem ha nyár esti záporfellegek csüngnek a fejünk fölött. A Hazárdkeringő inkább szórakoztató, mint elgondolkoztató darab.
Dósa Zsuzsa a mennyért küzdő lélekként és Rubold Ödön a lelket vezető angyalként pontosan adagolják a gondolkodnivalót és a poénokat.
Dósa Zsuzsa hol csacska kislány, hol mindent és mindenét bevető vamp, szerelmes asszony és végül elbukott szerető.
Rubold Ödön hideg és számító pszcihoanalitikus, érző lelkű fegyőr, elcsábítható férfi és mindezek mögött lelki vezető, társ.
A színpadon két ember, lélek, sors, történet táncol. Hol érzelmes keringőt, hol érzéki tangót, hol könnyű, lötyögős diszkót. A díszlet csak jelzés, egy műtőasztal, ami később a mennybe-pokolba vezető ajtóvá lényegül, egy műtőstálca, ahonnan hol italokat, hol kérdéseket szolgálnak fel. Egy tábla, ahová pontok kerülnek, néha számolhatatlan gyorsasággal. Az isteni üzeneteket lufik hordozzák, és a szereplők néha kénytelenek kibeszélni a színről, mert itt is, mintahogy az életben, nem csak magunknak játszunk.
Varga Viktor rendezőnek, mint irányítónak, felsőbb hatalomnak, nem volt könnyű dolga (de mikor könnyű a dolga a teremtőnek?). Haim darabja az ötlet felől nézve pofon egyszerűnek tűnik, sőt akár közhelyes is lehetne, Varga Viktor azonban értő kézzel nyúl hozzá, szereplőit hozzáértően vezetve végig a két felvonáson.
Dósa Zsuzsa és Rubold Ödön egyetlen pillanatra sem engedi a nézőket lankadni. Csepeghet eső, nyílhatnak, csukódhatnak esernyők a nézőtéren, kondulhat harang a távolban, táncuk egy pillanatra sem áll meg, lépést nem vétenek, így nem lehet kétséges, hogy a darab végén csakis a mennybe nyílhat az ajtó.
Fotók: Such Tamás
