Lélekszigeten érezhette magát, aki vendég lehetett a Békéscsabai Jókai Színház Stúdiószínházában, Sütő András Advent a Hargitán című drámájának a bemutatóján. A világ Megváltójának születésnapjára, a szeretet, az érzelmi összefonódás ünnepére, a teátrum színpadra állította a leggyarlóbb emberi hibák, és a legmagasztosabb érzések viharait. – Zsidov Magdolna írása
Múlt és jelen, romlás és gyógyulás, szakadás és egymásra találás, szerelem és csalfaság, emlék és bűvölet, megidézett képek, és gyönyörű, felejthetetlen mondatok. Ezek a darab ékességei. Ha hihetünk a csodában – és már miért is ne hihetnénk -, az ember visszakaphatja, amit elveszettnek hitt. A bűn és bűnhődés a gyarló ember életének kísérő „tünetei”. A bűntelenség keveseknek adatik meg, a világ nem szentek gyülekezete, hanem önmagukkal és környezetükkel viaskodó embereké. Ki a boldogulásáért, ki a szerelméért, ki a megjobbulásáért veszi fel a harcot. A vétkeit felismerő ember pedig a szabadulásáért, és ha győz, talán ez az egyik legnagyobb csoda, a csodajelek várakozása közben.
A természet égből hullott adománya a hó, ugyan mindent elfedhet, mint ahogy az ember is leplezi a bűneit, de a mélyben végzi a munkáját, s csak arra vár, hogy kifehéredve, megtisztulva feltámadhasson egy új életre. S, aki netán részese egy isteni csodának, mit kaphat vissza abból, amit elveszettnek hitt, s ha visszakapja, boldogabb lesz-e? Valamennyi, a színműben elhangzó fájdalmas jajkiáltás, fohászkodás, szinte kivétel nélkül minden ember életének a „betegségtünete” és a várakozásé, hogy láthassák a Szenteste, miként hozza el a megváltást. Tűzben megpróbált sorsok, kapaszkodások, és az egymásban hibát, jobb esetben erényt kereső emberek a színpadon. Ez az Advent a Hargitán lényege.
A színmű bemutatóján figyelő lélekkel felemelő pillanatoknak lehettek részesei a nézők. Sütő András drámája az 1980-as években feszítette át magát az ellenállás dróthálóján, hogy majd némi feledés után 2013-ban, megújult üzenet áramában ismét életre keljen. Nyilván ebben szerepet játszik annak mivolta, hogy a darab témája nem évült el, ma is ugyanazokkal a hatásokkal kíván értéket teremteni, amellyel a keletkezésekor.
Dacos hallgatások, suttogások, vagy hangos jajkiáltások és a misztikum, amik feszítik a dráma cselekményét. Az istenítéletként minden percben fenyegető hótömegek a Hargita világát idézik. A helyszín egy kis boronaház a Kis Romlás (a valóságban nem létező) és Nagy Romlás mellett, itt éli életét a korán megözvegyült Bódi Vencel, (Szélyes Imre, Jászai-díjas) játékában. Az idős ember gyötrődik lánya, Mária hat évvel ezelőtti elvesztésén, és a seb nem gyógyul. És ugyancsak ezen a helyszínen teljesülhetne be a szívének kedves két fiatal, Gábor (Czitor Attila) és Réka (Kara Tünde, Jászai-díjas) reményt adó szerelme, ha a múlt bűnei, és a körülmények ezt engednék. Gábort épp a szeretet ünnepén kell, hogy elveszítsék, amikor Réka végzetes kiáltása miatt betemeti a Nagy Romlás hótömege. A második részben, húszévi vezeklő keresés után, egy újabb reményt adó szentestén, Réka megtalálja a hótömeg alatt elveszett szerelmét, és isteni csodaként visszahozza az életbe. De a körülmények megint összefognak ellenük, álmaik nem teljesülhetnek be, végleg a hó fogságába kerülnek mindketten.
Talán a darab mondanivalói és legfontosabb gondolatai így hangzanak: "….hinni szeretném, hogy aki keresi, megtalálja a másikat…", csakhogy: „ember az emberrel nem találkozhat büntetlenül…”. Úgy tűnik, minden hiába, mert „az idő az embereken lépdel”, kiszolgáltatottak a saját érzéseiknek, ezért van úgy, hogy „egész életük egy homlokráncolás”.
A színmű, de minden idők legnagyobb dilemmái az emberi viszonyulásokat boncolgatják, vagyis azt hogy, miként fogadom el a másikat, mennyire akarok a része lenni, hiszek-e neki, azaz, képes leszek azonosulni vele, aki nem ugyanaz, mint én, de mégis ugyanabból a húsból, vérből való.
A darab drámai mondanivalóját a színészek döbbenetes erejű játéka tette igazán hitelessé. Kara Tünde egy személyben volt anya, lánya és törvénytelenül fogant lánya. Megidézett képek, meg nem becsült érzések, a fájdalom soha nem múló fantomjai rezegtették játékában a lélek húrjait. Hol öregasszonyként vádaskodott, hol „jégmadárként” röpködött egy méltatlan kapcsolat és örök szerelme között, hogy mégis a félreértések hálójában vesztegeljen. Czitor Attila Gáborként, a kétségek között őrlődő férfit alakította fájdalmas játékával. Miután a hó fogságából, 20 év elteltével is ifjúként ölelte érte sóvárgó szerelmét, sorsuk beteljesedéseként, örökre elmerültek a hóborította nászágyban. Játéka megrendítő volt.
Bódi Vencelt – az elvesztett lány, Mária apját – Szélyes Imre, Zetelaki Dánielt – Gábor apját – Szőke Pál alakította. Két külön karakter jelent meg a színpadon, de mindketten azonosak voltak a gyerekeik utáni jajongásban. Nagyszerű játékkal ajándékozták meg a nézőket. Bódi Vencel lánya Mária, Babócsai Réka alakításában, egy rövid megható jelenetben volt látható – az édesapja képzeletében.
Rubold Ödön (Jászai-díjas) rendezésében a darab elérte a célját, szívekbe talált a dráma üzenete. Gulyás Levente zenéje bezengte a távolt és közelt, borzongató pillanatokat szerezve. Lenkefi Réka díszlete, egyszerű, jelképes és népi hangulatot idézett.
Jó lenne – nem csak karácsony közeledtével – minden nap ilyen lírai, szép és megrendítő pillanatokat átélni.
Zsidov Magdolna
Fotók: A-Team/Nyári A.
A bemutató előtt Péterné Benedek Ágnes evangélikus lelkész és Marti Miklós református lelkész gyújtották meg az első adventi gyertyát az Ibsen Ház előtt lévő koszorún. A szeretet ünnepének érkezéséig még majd' négy hetünk van arra, hogy fénybe öltöztessük a lelkünket…
Fotó: MK