A három rendezőt három bloggerünk faggatta a készülő műről. Az alábbiakban az ő válaszukat olvashatják. Dávid Zsuzsát Farkas Wellmann Éva, Pesty-Nagy Katit Dávid Péter, Bozsik Yvette-t Kiss László kérdezte.
Dávid Zsuzsa
A darabot nagyon jónak tartom. Annak nagyon örültem tegnap este, hogy én nem vagyok drámaíró, mert ha én kihúztam volna tegnap este egy ilyen cikket, bele is halok, nem tudtam volna, hogy mit írjak belőle. De hát látszik, hogy aki drámaíró, az drámaíró. Háy János írt egy nagyszerű történetet, ami azért külön gyönyörű, mert emberi sorsokat, teljes életeket látunk benne, olyan karaktereket, amelyekkel a mindennapjainkban a mai Magyarországon is találkozhatunk. Ugyanakkor erőteljesen szól arról a helyzetről is, amikor nem vagyunk megelégedve a médiával, annak bizonyos szereplőivel. Egy többstílusú művet hozott létre János. Nekem ugyan halálfélelmem van, mert még soha nem csináltam ilyet, de a nagyszerű kollégák, háttérmunkások segítségével igyekszünk a legjobbat kihozni a darabból, a komikus oldalai mellett az elgondolkodtató üzeneteit is megmutatni. A színház lényege ugyanis az, hogy szembesítsen bennünket saját magunkkal, hogy azt a bizonyos shakespeare-i tükröt az arcunk elé tartsa.
Pesty-Nagy Kati
Podmaniczky Szilárd egyfelvonásos drámája egy erős karikatúra a mai magyar könnyűzenei kultúráról. Olyan karikatúra, ami akkor lesz jó, ha szélsőséges színjátszással fogjuk előadni, eltúlozva, szélsőséges elemekkel, valóban karikatúraszerűen. Ugyanakkor azt is meg kell mutatnunk, hogy nem csak ezek a karikatúrák léteznek, hanem emellett igazi értékek is. Olyan értékek, amelyekre érdemes odafigyelni. Az lesz a feladatunk, hogy mindkét oldalt megjelenítsük. A szövegben egyébként jó fordulatok vannak, meghökkentő fordulatok, de az előadás a leírt változatnál sokkal izgalmasabb lesz. Én egy kegyetlen rendező vagyok, ha kell, sokat fogok húzni belőle.
Bozsik Yvette
Úgy gondolom, nagyon nehéz egy nap alatt megrendezni ezt a darabot, egy rendes egész próbafolyamat kellene hozzá. Nagyon lírai, elemelt a szöveg. Keresem hozzá a megfelelő helyszínt, a teret, ahol játszódhat. Annyi bizonyos, klasszikus, „reális” színházi eszközökkel nem működik a dolog. Ami a zenét illeti, segítségünkre lesz egy szuper zenekar, és táncosokban is gondolkodom, akik megjelennek ugyan a színpadon, de nem hús-vér lényként. A kóma pillanatát érzem a darab hangsúlyos pontjának – megható, szép előadást lehet belőle csinálni.