Mesélj egy kicsit magadról! Hogy kerültél a színészet közelébe? Mikor kezdtél el színjátszással foglalkozni?
Édesanyám mindig mondogatta, hogy a színészet mennyire szép pálya, „mennyi életet élhet így az ember”. Én meg mindig mosolyogtam, hogy persze, igen, biztos szép lehet, nem nagyon törődtem vele, valójában képzőművész szerettem volna lenni. Aztán, már hat éves koromtól, egyre több és több vers- és prózamondó versenyen indultam, és észrevettem, hogy nagyon könnyen ment nekem ez a műfaj. Mégis, inkább a rajzolás felé törekedtem, de ott egyre több nehézségbe ütköztem. Meglepő, de nem volt olyan egyszerű számomra, mint emberek elé kiállni és beszélni. Mikor 14 éves lettem, választanom kellett, hogy a Képzőművészeti Szakközépiskolába, vagy a Vörösmarty Gimnázium dráma-tagozatára menjek-e. Végül a Vörösmarty mellett döntöttem, és ott is érettségiztem. Már úgy jöttem Békéscsabára, hogy meg voltam fertőzve a színházzal, már biztos voltam benne, hogy ezzel akarok foglalkozni. A miénk volt az első olyan osztály, amelyik itt végzett, a színház keretein belül működő iskolában.
Hogy kerültél Békéscsabára?
A továbbtanulási tájékoztatóban, a Színművészetin kívül ez az iskola volt, amelyik színészképzést indított. Az intézmény akkor még a Tanítóképző keretein belül működött, és színész-drámapedagógia szakkollégiuma volt a főiskolának. Aztán egy év múlva ez meg is szűnt, és átkerültünk a színházhoz. Nem bántam meg, hogy idejöttem, Békéscsabára. Nagyon családias a csabai közeg. Jó érzés itt lenni, nincs meg a társulatban az az iszonyatos „fúrás-faragás”, amit sokan emlegetnek máshol, nincsenek rossz harcok egy-egy szerepért. Úgy érzem, itt nem skatulyázzák be az embert, sok mindent el lehet játszani, sokkal többet meg tudok mutatni magamból, mint esetleg máshol.
Mik a közeli jövőd tervei? Van-e például valamilyen „álomszereped”?
Ilyen szerep számomra nem volt soha. Amit kínálnak, ami jön, arról mindig azt érzem, hogy nem véletlenül kínálják, és nem véletlenül történik meg velem. Az adott kereteken belül szeretném a legtöbbet kihozni egy-egy szerepből. Mostanság a Disznójátékban és a Tolnay Klári-darabban láthat a közönség, amit már négy éve folyamatosan játszunk, és hála istennek, még mindig van előadásunk belőle.
Milyen Kautzky Armanddal játszani? Mennyire áll közel hozzád a Tolnay Klári-szerep?
Szeretek Armanddal játszani, négy év alatt nagyon összecsiszolódtunk. Amikor az író-rendező, Pozsgai Zsolt felkért erre a szerepre, azonnal igent mondtam, később gondolkoztam el, mennyire nagy teher egy ilyen nagy formátumú színésznőt eljátszani, aki húszéves korától nyolcvanéves koráig gyakorlatilag folyamatosan színpadon volt, és univerzális tehetsége mindig átsegítette a színészi korszakváltásokon, amelyek azért többé-kevésbé meg szokták viselni a színésznőket, sőt, egyesek pályáját derékba is törhetik. Szerencsére Pozsgai nem akarta, hogy külsőleg hasonlítsunk darabban játszott szerepeinkre, azt szerette volna megmutatni, hogy egy művésznek milyen grádicsokon kell fellépkednie ahhoz, hogy igazán jó színész legyen belőle. Armand pedig eljátszotta a Tolnay Klári életében megfordult szinte összes férfit, az apjától a szerelmeiig. Azért is szeretném, hogy minél több ember lássa ezt a darabot, mert Armand nagyon sok ember tudatában úgy él, mint egy hihetetlen jó hangú szinkronszínész, és kevesen tudják, hogy ő nagyszerű színművész. Úgyhogy az élet egyik nagy ajándéka, hogy találkozhattam vele – és Pozsgai Zsolttal.
A Disznójátékra visszatérve, művészileg mekkora törést okozott benned a hirtelen jött szereplőváltás?
Az ember lelkét, idegrendszerét megviseli egy ilyen helyzet, nem csak annak, aki kívül kerül az előadáson, hanem annak is, aki bent marad. De mindenki azt tartotta szem előtt, hogy menni kell tovább, nagyon nagy energiát adott a tudat, hogy a közönségnek pár nap múlva látnia kellett a darabot. Azzal külön szerencsénk volt, hogy Reiter Zolit sikerült megnyerni beugrásra. Amikor megtudtam, hogy ő jön, biztos voltam benne, hogy vele pár nap alatt is meg tudjuk menteni az előadást, és ez sikerült. Szerintem Zoli birkózott a legnagyobbat, két nap alatt megtanulni ennyi szöveget, ami ráadásul egyike a három főszerepnek, az nem semmi.
Koca anyó szerepéhez kellett-e valami extra-felkészülés? Mennyire aktuális a darab témája a mai társadalomban?
Czakó Gábor azzal, hogy disznóknak írta meg a szereplőket, könnyebben fogalmazhatott meg alapvető emberi értékeket, illetve értéktelenségeket. A szerep tulajdonképpen nem rám íródott, mert ez egy sokszor szült kocaanyó, az írói szándék szerint inkább egy 50-60 közötti, kövérkés nő lenne. Többször beszélgettünk arról, hogy olyan oldalát kéne megmutatni a darabnak, ami a mai nőket érinti. Megpróbáltuk átformálni a szerepet. Az a gondolat vezetett bennünket, milyen nyomasztó helyzetben lehet ma egy fiatal nő: legyen karrierje, építse föl magát, álljon a saját lábán, de közben azért szüljön gyereket is, ő legyen a legszebb, a legcsinosabb, a legnaprakészebb. Ezeket egyszerre, egy emberbe zsúfolni azért elég sok. Ilyesmit próbáltuk összehozni az állandóan aerobikozó, ámbár viselős nővel vagy disznóval, és azzal, hogy átkereszteltük EMeSÉnek, az Anyó helyett.
Végül egy személyesebb kérdés: az élettársad is színész. Hogyan viselitek el egymás kritikáit, egyáltalán, jelent-e valamivel többet – vagy okoz-e hátrányt – az, hogy szakmabelit választottál?
Nagyon jó, hogy például nem kell elmagyaráznom neki, egy színpadi csóknál mit csináltam, hiszen ő is kerül hasonló helyzetbe. Szeretek vele szakmai dolgokról beszélgetni, sokra tartom a véleményét. Nálunk ez jól működik. Kifejezetten kérem a kritikáját, és ő is örül, ha elmondom, én mit láttam tőle. Ha valami javítanivalót találunk, és elmondjuk egymásnak, azt csakis azért tesszük, hogy utána még jobban menjen, aminek mennie kell.
Szász Anna Tünde
Ifjú Színikritikusok Köre