Scherer Péter a Klamm háborúja című monodrámával érkezik a Békés Megyei Jókai Színházba, április 21-én. A Stúdiószínházi előadás apropóját felhasználva, sok egyébről is beszélgettünk a színművésszel – pár percben.
A plakáton az szerepel: Scherer Péter – Klamm tanár úr. Viszont, miután ez a plakát a nyomdába került, a neve mellé már odatehettük, hogy „Jászai-díjas”… Gratulálunk hozzá! Váratlanul érte az elismerés?
– Köszönöm. Annyiban váratlanul ért, hogy most nem vagyok színháznál, nem vagyok tag sehol, és általában színházak szokták a művészeiket díjra felterjeszteni. Amíg a Bárka Színházban és a Krétakörnél voltam, nem kaptam díjat, és most, hogy szabadúszó lettem, furcsa módon, engem választottak a döntnökök. Ebben egyébként biztos, hogy nagy szerepe van a Klamm háborújának és a darab rendezőjének, Novák Jánosnak is, aki egyébként a Kolibri Színház igazgatója. Nagyon örülök neki, díjat kapni jó dolog. Várni nem szabad, mert akkor boldogtalanul sóvárog az ember, de ha egyszer csak beüt, akkor – az klassz.
A Papírkutyák című filmhez leforgattak Önnel egy kis beharangozót, amikor is belekacsintott a kamerába, hogy Fekete Pétertől várja a meghívást Békéscsabára, a Klamm háborújával. Ezek szerint, ez a darab nagyon fontos Önnek.
– Nagyon! Egyrészt, mint színésznek, ez óriási kihívás. Alig több, mint egy óra alatt kell egy teljes sorsot felmutatnom. A történet, röviden, arról szól, hogy a tanár kap egy levelet a diákoktól, akik többet nem hajlandóak vele szóba állni, mert az egyik tanuló öngyilkosságáért őt hibáztatják. Ezt a tanár mindenféle taktikával és praktikával megpróbálja elhárítani magától, de nem megy neki, és ettől gyakorlatilag teljesen szétcsúszik. Én ezt a darabot egy idő óta iskolákban is játszom. Egy év alatt mintegy kilencven helyszínen játszottam, és számomra fantasztikus élmény a nebulókkal, egy majdnem harminc évvel fiatalabb generációval így, személyesen megismerkedni. Ez mély és valós dráma – amelyben vannak ugyan mulatságos részletek, de összességében sokkoló élményt okoz. Az iskolai előadásokat, pedagógusok, drámapedagógusok vezetésével, beszélgetések szokták követni, amelyek a lélek mélyére vezetnek mindannyiunkat. Színészként tehát kivételes ajándék a sorstól, hogy így bemerészkedhettem az iskolapadok, igazgatók, pedagógusok, gyerekek közé… nem is tudom, kinek kellene megköszönnöm.
Az előadás utáni beszélgetésekből mi volt az, ami Önhöz leginkább visszajutott?
– Rengeteg különleges visszajelzésem volt. Egy ikerpár például elmesélte, hogy a diszlexiát hírből sem ismerő általános iskolai tanáruk nem hitte el nekik, hogy nem tudnak úgy olvasni, mint a többiek, és ezért sorozatosan megalázó helyzetekbe hozta őket. Ezt arra a kérdésre mesélték el válaszul, hogy vajon, a Klamm tanár úrból visszaköszönt-e nekik valami. Máskor egy fiú végig jelentkezett az előadás alatt, persze, nem szólítottam föl. A végén megkérdeztük, hogy miért jelentkezett, mire azt mondta: – Hogyhogy miért! Mert szét akartam cseszni az előadást. De, kérdeztük, miért? – Nem tudom, valahogy csak úgy, szeretem szétcseszni magam körül a dolgokat – jött a válasz –, és a tanárokkal is ilyen a viszonyom. Menet közben viszont beszippantotta őt is az előadás, és legvégül azt mondta: – Most már értem, a tanárok nyomot akarnak hagyni bennünk, de lehet, hogy én éppen ezt nem szeretném. Azután térült-fordult, visszajött, és kibökte: – Azért jó egy ilyen előadás, mert most azt hiszem, mégiscsak színésznek kellene mennem.
Vagy másik eset! Van egy Márk nevű karakter a darabban, akit mindig a nézők közül választok ki. Az egyik előadás után „Márk” odajött hozzám, és megkérdezte: – Te tudtad, hogy én ilyen vagyok? Mondom: –Milyen? – Hát, mint ez a Márk, és a helyzetem is körülbelül ilyen itt a suliban. És ezután – most nem kiadva itt a srácot – olyan szinten mondta el minden aggályát-félelmét a sulival, meg családdal, meg egyáltalán, az élettel kapcsolatosan, hogy szülőként örülnék, ha a gyermekeim ilyen nyíltan megosztanák velem minden problémájukat.
A drámapedagógiát említette. Miközben a híradásokban egyre többször találkozunk tanárok elleni agresszióval, ez a módszer tűnhet egyféle lehetséges megoldásnak a konszenzusra?
– Azt érzem a saját bőrömön, hogy ez működik, működhet. Nem vagyok szakembere ennek a témának, de azt látom, hogy előadás után, amikor beszélgetünk a diákokkal, ha más haszna nincs, annyi mindig és mindenhol van, hogy a tanárok és a diákok között – akik együtt élik át ezt az élményt – megindul a kommunikáció. Ki mit csinált jól, mit rontott el – mérlegelik a darabot, reflektálnak rá, egyúttal önmagukra. Márpedig, ha értelmesen szóba tudunk állni egymással, az első, nagyon komoly lépést tettük meg egymás felé.