José Ortega y Gasset spanyol filozófus felfogása szerint a színház nem más, mint látható metafora, Weöres Sándor költészete pedig metaforákban, szóképekben különösen gazdag. Ezzel a párhuzammal emlékeztette Kovács Edit színművész, a Mindentudás Színházi Egyeteme házigazdája a hallgatóságot a korábbi témára és konferálta be az újat április 7-én este. Az idei programsorozat utolsó előadásán Bartal Mária, az ELTE BTK Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének oktatója ismertette a közönséggel a kiemelkedő lírikus munkásságának főbb irányait.
Mit jelentett a ritmus, az írás izgalmas folyamata Weöres Sándor számára? Miért volt különösen fontos a költőnek a metrikai kísérletezés, a játék a ritmussal hosszú évtizedekig? Ezekre a kérdésekre ígért magyarázatot az előadó, miközben beavatta az érdeklődőket olyan fogalmak eredetébe, jelentésébe is, mint például az orfikus költő vagy orfikus költészet; s képet kaptunk arról, hogyan találkoznak Weöres verseiben a különböző vallásokból és mitológiákból kölcsönzött képek, eszmék. Bartal Mária mélyreható elemzést nyújtott a modern költőóriás elméleti munkásságáról, a költészet eredetének kutatásáról, a magyar lírában megvalósított újításairól.
Mint elhangzott, Weöres Sándor rendkívüli tehetségként, nagyon fiatalon robbant be a magyar irodalomba, egyik gyerekkori versét Kodály Zoltán zenésítette meg, Kosztolányi Dezső hamar felismerte, méltatta zsenialitását. Rengeteget dolgozott, ismerte a világirodalmat, az európai kultúrát, erősen hatottak rá a keleti filozófiák, szinte minden műfajban maradandót alkotott. Miközben a ritmus adta lehetőségekkel játszott, kísérletezett, a költészet eredetét, a színház lényegét is kutatta, megreformálta a lírai műfaj lényegét, létrehozta a decentralizált versbeszédet, felszámolta verseiben a lírai ént.
Bartal Mária elmondta, hogy Weöres Sándor a negyvenes években négyrészes drámasorozatot tervezett, amelyből egy darab valósult meg, a Theomachia. A vers születése című szakdolgozata 1939-ben jelent meg Pécsett. A doktori disszertáció különlegessége, hogy azt vizsgálja, milyen körülmények között születik meg a konkrét szöveg, a szerző külön taglalja a hangzáselemek, a tartalmi elemek, illetve „a termékeny feszültség” szerepét az alkotásban, fontos, hogy utóbbi nem valamiféle bódulatot, önkívületet jelent. Állítása szerint a költemény létrejöttéhez elsősorban taktus, ütem, dobolás kell, aztán jön a szöveg; a költő maga is így alkotott, a hangzással kísérletezett, elkopogta például a ritmust, úgy vélte, a zenei kísérletekhez „a látványt kell mozgatni”, az ént pedig felszámolni.
Weöres Sándor nemcsak a lírában, hanem a drámai műfajban is újat alkotott; a kórusnak főszerepet szánt, a verslábakban valami ősi eszmeiséget akart megszólaltatni. Babits, ahogyan Hegel is, a görög drámát tekintette alapnak, kiindulópontnak, Weöres viszont mélyebbre, messzebbre nyúlt, nem a karakterekre, hanem az őslényekre épített, jellemdrámák helyett lírai drámákat írt – sorolta a példákat Bartal Mária. A német klasszikus, Hölderlin szerint a tragédia lényege a karban rejlik, ezért vissza kell térni a görög dráma eredetéhez, a tragikum pedig a személyes tagadását jelenti. Weöres drámáiban a kar egészen új funkciót kap, míg a görögöknél rituális, fontos társadalmi emlékezet képviselője, nála a dráma központja, főszereplője.
De mi az az orfikus költészet? Az irodalomtudomány így jelöli a Homérosz előtti lírát. Bartal Máriától megtudtuk, hogyan került be ez a fogalom a magyar műelemzésbe, nyelvhasználatba. Weöres Sándor Medúza című verseskötete 1944-ben jelent meg, és Hamvas Béla író, filozófus, felkért kritikus ezzel a kötettel kapcsolatban fejtette ki, hogy szerinte a nagy alkotóknak mesterre van szükségük. Hamvas Béla azt írta, hogy Weöres Sándor költészete Homérosz elé nyúlik vissza, tehát orfeuszi, azaz orfikus költészet. Érdekességként hangzott el, hogy személyesen csak azután ismerkedett meg egymással a két író, hogy a Diáriumban megjelent a Medúza ismertetője, és a szellemi rokonság összehozta őket, a költő választotta mesterének a kritikust, barátságuk 1949 után megszakadt.
Az 1954-ben megjelent Medeia és az 1956-ban kiadott Minotauros a nemlét költői megformálására tett kísérlet, a Mária mennybemenetele a reménytelenség megrázó kifejezése. A párizsi Magyar Műhely adta ki először 1964-ben, itthon csak később, 1966-ban jelenhetett meg kevés példányszámban a Tűzkút című válogatás, amit „a legtudatosabb kötetnek” nevezett az előadó.
Bartal Mária többek között elmondta, hogy Weöres Sándort nagyon érdekelte a régi magyar irodalom, az úgynevezett kismesterek tevékenysége, izgatta továbbá a pajzán, trágár népköltészet is. A női költők iránti vonzalom ihlette a Psziché megírását. A filmváltozatból is ismert Ungvárnémeti Tóth László is Weöres felfedezettje, a 18-19. század fordulójának írója és Psziché közti szerelem tálalásában már nem a mítosz, sokkal inkább a humor, a groteszk a főszereplő.
A tudományos előadás nagyban gazdagította a Weöres Sándorról és költészetéről bennünk élő képet; az elméleti és történeti háttér, a kevésbé ismert korai művek elemzése új megvilágítást nyújtott az elsősorban zeneiségük, nyelvi bravúrjuk és filozofikus mélységük miatt kedvelt versek árnyaltabb megértéséhez, élvezetéhez is. A Mindentudás Színházi Egyetemének irodalomtörténeti rendezvénye inspirálóan hatott Weöres Sándor költészetének újraolvasásához, ami a színvonalas estek talán legfőbb üzenete.
Niedzielsky Katalin