Évdnyitó premieren a kedvenc zenés vígjáték
A nevetésé, azaz a legendás nagy nevettetőké volt a főszerep a Jókai Színház évadnyitó premierjén pénteken. A Hippolyt, a lakájt, Zágon István és Eisemann Mihály zenés vígjátékát Eperjes Károly Kossuth-díjas színművész rendezte Békéscsabán.
Ez az a darab, amit nyolcvan éve szívesen néz meg újból és újból öreg és fiatal, aminek szállóigévé vált poénjait nem lehet megunni, a slágereit mindenki fújja; és persze ez az a bemutató, amit a színpadon nem lehet elrontani. A Schneider család életét felforgató grófi komornyik történetét 1931-től fekete-fehér játékfilmen láthatta a közönség, a forgatókönyvet Nóti Károly írta. A Hippolyt volt a második magyar hangosfilm, és mindjárt zenés, és egyben az első mozi, amiből színdarab készült 1984-ben, amikor színpadra alkalmazta, illetve zenés vígjátékot írt belőle Vajda Anikó és Vajda Katalin. A Játékszín premierje akkor óriási sikert aratott, majd műsorra tűzte többek között az Új Színház, a Thália és a Karinthy Színház is. A film- és a színházi változatokban kezdettől közös volt, hogy mindegyik premier sztárszereposztással ment. Ezt a hagyományt folytatja a békéscsabai produkció.
A felhőtlen szórakoztatás, móka, kacagás egyrészt a poénokra épített történetnek, másrészt a humoros alakításoknak, rengeteg komikumnak köszönhető. A rózsadombi villa hangulata, a felcsendülő ragtime, swing és dixieland, valamint a hölgyek pompás kosztümjei, fejdíszei gyorsan elröppentenek a húszas-harmincas évek világába. A komikus jelenetek, figurák olykor egészen kritikusak, leleplezik a feltörekvő, úrhatnám, arisztokráciát majmoló kispolgárt. Nemcsak nevetni lehet itt, hanem elgondolkodni, egyetérteni vagy megbotránkozni is? Sőt kell?
Nem véletlen a kérdés, hiszen a darab Moliére-től, a komédia halhatatlan klasszikusától „merít”. Eperjes Károly rendező úgy fogalmazott, hogy „a felszín alatt felfedezhető az Úrhatnám polgár és a Tartuffe motívumrendszere”. A vendégművész mindkét drámában játszott, sőt az 1999-ben forgatott filmben a címszerepet alakította, megismerhette az előadások lényegét, humorát, és korábbi tapasztalatából „tanulságokkal fűszerezett, zenés vígjáték” színpadra állítására vállalkozott most a Jókai Színházban.
A rendezői hivatkozás és a színpadi események felidézik emlékeinket és párhuzamot vonunk a Schneider villa és a hirtelen meggazdagodott párizsi polgár, Jourdain úr háza között. A felső tízezer életmódja után áhítozó Úrhatnám polgár és felesége jut eszünkbe, aki azt hiszi, pénzzel minden pótolható, még a műveltség és a tisztesség is. Mintha csak Schneideréket látnánk! Azaz, hogy mégsem teljesen. Itt Aranka asszony nem bír magával, Mártonnak nagyon is megfelelt a régi bútor, a kényelem, az asztalnál a vacsorához szmoking helyett az ingujj, a libasülthöz a hagyma. Ott Jourdain válik nevetségessé, itt Schneiderné, miközben Mátyást inkább rokonszenvvel szemléljük, hiszen a szállítmányozási vállalkozóból lett újgazdag polgár a vagyona ellenére megmaradt, meg szeretne maradni kisembernek.
A volt grófi komornyik eleganciát, erkölcsösséget, fűúri sikket képvisel, jó modorra, engedelmességre, előzékenységre akarja oktatni a ház népét. Az asszonyság igyekszik, hogy jó tanítvány legyen, megfeleljen a felsőbb elvárásoknak, de férje ellenáll, lázad a dresszírozás ellen.
A Tartuffe-ben is éles társadalomkritikát fogalmaz meg a szerző, jobbító szándékkal rántja le a leplet a képmutatásról, a hazugságról, a vakbuzgóságról. Itt is a családfő, az apa a darab központi figurája, és itt is jó partit néztek ki lányuknak, anyja akarja érdekből kiházasítani gyermekét. Aztán szerencsére minden jóra fordul, hiszen mégiscsak komédiáról van szó. Kétségtelenül mindhárom darab kifigurázza, nevetségessé teszi a buta, korlátolt újgazdagok igyekezetét, az arisztokrácia utánzását és a lecsúszott grófok élősködését, elítéli ezeket a magatartásformákat.
A pénteki premieren a meghívott vendégművészekhez felnőttek a csabai alakítások, igazi csapat játszott a színpadon, amelyben minden művész méltó partnere volt a másiknak, karakter- a főszerepnek. Hippolytot a Jászai-díjas Kiss Jenő alakította fölénnyel, méltósággal, mértéktartó eleganciával. Schneider Mátyás figuráját a Kossuth-díjas Reviczky Gábor formálta markáns testbeszéddel, jellegzetes eszköztárával. Arankát, a feleségét, a meglehetősen ostoba és nagyon befolyásolható asszonyságot Fehér Tímea keltette életre. Terka, a lányuk (Steinkohl Erika) és Benedek András (Presits Tamás) kettőse a fiatalok őszinteségét, tiszta szerelmét, elhatárolódását szüleiktől mintegy ellenpontként mutatta fel. Nagyszerű páros volt Julcsa és Tóbiás, életkedv és öntudat csendült ki Nagy Erika és Csomós Lajos játékából, nem véletlenül kapták az első nagyobb nyíltszíni tapsot. A szatíra eszközeit egy mai, modern felfogású előadás a korábbiaknál még jobban felerősítheti, olykor abszurddá teheti: Mimiként fellépésében, öltözetében, egész lényével Liszi Melinda volt kiemelkedő, Gulyás Attila pedig Makáts Csabaként előadott táncával; a koreográfia Kerekes Judit munkáját dicséri. Mészáros Mihály főtanácsosa jellegzetes karakterfigura.
Gulyás Levente és zenészei andalító, lírai muzsikát játszottak, emelték az előadás színvonalát. A díszlet – Mira János tervei alapján – szinte együtt változott a történettel; a kispolgári ízlést tükröző miliőt a komornyik megjelenése felforgatta, majd teljesen átdizájnolta neobarokk, arisztokratikus kastéllyá. Tetszett, hogy a tervező hagyta a belsőépítészeti elemeket és a korabeli bútorokat érvényesülni, nem használt túl sok színt. Annál inkább színpompáztak a kosztümök, és főleg Arankán: a rózsaszín, bordó, pink minden árnyalatától az arany, tüll, szőr fodrozódásáig. A férfiak, a lakáj és a cselédek a szokásos korabeli jelmezeket vonultatták fel, mértéktartóak voltak. Szépen árnyalták a jellemeket vagy éppen felerősítették a jó ízlés hiányát; Rátkai Erzsébet ruhái együttműködtek a rendezői szándékkal. A fiatalok egyszerű, de elegáns ruhákat viseltek, kivéve persze a Makáts fiút és Mimit, akiket már az abszurdnál felvázoltam.
Mit mondott nekünk az elnyűhetetlen Hippolyt, a hagyma az étrendben, az ingujj szmoking helyett és a Tosca? Kinek mit, mindenkinek kicsit mást, és ez pont így van rendjén. Tény, hogy a nagyzolás, a flanc, előkelőségek majmolása – szerződtetett komornyikkal vagy anélkül – eléggé mulatságos helyzeteket és jellemeket szül. Úgy tűnik, a komédiázás, a leleplező humor, a felszabadító nevetés jó szolgálatot tesz ma is, ahogyan tett Moliére-nél a 17. században, és persze korábban, vagy éppen a harmincas években és később. Főúri sikk? Van, akinek jól áll, és van, akinek nem, de mindenképp csak külcsín, jelmez. Nem attól jó vagy rossz ember bárki. Végül pedig nekem arról is szól a békéscsabai előadás, hogy viccelődni, poénkodni, szórakozni kellemes, de a mélyére látni dolgoknak, elgondolkodni sem tilos.
Niedzielsky Katalin