Szarvas és Vidéke | Nem, nem akarom leírni, hogy félelmetesen aktuális darabot mutatott be tegnap este a Szarvasi Víziszínházban a Békéscsabai Jókai Színház társulata. Pedig igen.
És ezt nem csak azért kell tudomásul vennünk, mert a második világháború előtti Németországot uraló állapotokat is azzal a két szóval írták le, ami napjaink híreiből sem maradhat ki. A gazdasági világválság kifejezés lehet eléggé szakmai ahhoz, hogy – bár naponta a bőrünkön érezzük hatásait – kerítésként funkcionáljon a személyes valóságunk és a körülöttünk zajló folyamatok között. Nem lehet nem tudomást venni azonban azokról a mondhatni járulékos történésekről, melyek megítélése az egyes ember számára is elkerülhetetlen, mégpedig nehezen észrevehető manipulatív hatások áramlataiban. Ez a darab éppen arra való, hogy az émelyítően erotikus hangulat hipnózisában rádöbbentsen bennünket egyéni létezésünk jelentőségére, hogy az ösztönember szembesüljön civilizált változatának személyre szabott felelősségével. A Jókai Színház művészei Szűcs Gábor rendező irányításával pedig pontosan azt tették, ami a Színháztól elvárható. A közönséget parádés szórakoztatással rabul ejtve emelték a hétköznapok mentális zizegését a gondolkodás, sőt az elmélkedés magasságába. Ez az este nem maradhat nyom nélkül bennünk nézőkben, valahol ott lesz már minden apró döntésünkben, minden mozdulatunkban – remélem.
A színház világában járatlan is könnyen rádöbben, hogy nem kis bátorság kell Bob Forse Oscar-díjas filmje után a Kabarét színpadra állítani. Feltételezhetően nagyon csábít rendezőt, koreográfust, díszlettervezőt, hogy – elkerülendő az utánzás vádját – valami kényszeredett eredetiségbe hajszolja a társulatot. Szerencsére ők nem akartak hajánál fogva előrángatni valami megdöbbentően újfelfogású környezetet, idősíkot vagy egyebet. Ugyanakkor még a legszigorúbb kritikus sem állíthatja, hogy a közismert és méltán sikeres film farvizén evezett volna a közönség elismerő vastapsáig ez az előadás. Jólesően ötletes megoldások segítették a nézőt a ráhangolódásban. Mint az előttem lévő sorban valaki megjegyezte: egy percre sem jutott eszébe levenni a szemét a színpadról. Mindig történt valami, és mindig kívánt a nézőtől egy icipici energiát, hogy az apró poénokról se maradjon le.
Aztán egy másik nagy csapda is próbára teszi ezzel a darabbal kapcsolatban a művészeket. Kéjesen jó karakterek, szituációk sokasága kínál lehetőséget kiváló színészi játékra, de sajnos a kelleténél többször láttuk már, hogy mire vezet, ha ilyen esetekben az előadók nem érzik meg a határt. A mi színészeink azonban jól tudták mi a dolguk. Egyetlen pillanatra sem kellett feszengenünk a nézőtéren emiatt, nyugodtan engedhettük, hogy sodorjon magával a cselekmény a művészek mesteri vezetése mellett. Főként az előadás első harmadában olykor erőteljes szerepet kapott az imitált szexus. Könnyű volt ezt azzal nyugtázni, hogy tulajdonképpen nem árt mindjárt az elején kilendíteni vasaltruha illatú, biztonságos egyensúlyukból a prüdériára hajlamos ötvenen felüli családanyákat sem.
Gulyás Attila ezen az estén beírta a nevét a szarvasi közönség képzeletbeli dicsőségkönyvébe. Úgy működött a színpadon, mint egy irányítójátékos a sportpályán, aki nem csak maga mutat kitűnő játékot, de kiváló passzokat ad a társainak is. A színházi este első percétől az utolsóig hatalmas erővel volt jelen tudattalanunk megszemélyesítőjeként, akinek egyetlen intésére ugyanúgy felharsanhat a zene, mint ahogy a kellő pillanatban beáll a tökéletes csend – a nézőtéren is.
Nem kevésbé parádés alakítást nyújtott Sally Bowles szerepében Lapis Erika. Hiteles dizőz, igazi díva. Csodálatos külsővel, hibátlan mozgással, nagyszerű énekhanggal és előadással. Nem kétséges, hogy hatalmas intellektuális és fizikai energiabefektetést igényel ez a szerep, de az eredmény íme nem is maradt el. Olyannyira nem, hogy a léha életű, felelőtlen lány mintha nem engedett volna elég teret a belőle előbukkanó, őszinte érzésekkel rendelkező női lénynek. A szarvasi előadáson – nekem legalábbis úgy tűnt – inkább csak az értelem szintjén szembesült a néző a Sallyt utolérő ambivalencia drámájával, az érzelmi hatás nem volt eléggé erőteljes. Partnere, a tohuvabohuba keveredett szabadszellemű amerikait alakító Vasvári Csaba mintha nagyobb hajlandóságot mutatott volna, hogy engedje magát belezuhanni az emberszerepbe.
A Jókai Színház előadásában az idősödő pár, Fraulein Schneider és Herr Schultz ártatlan szerelme képviselte inkább a vezérfonalat. Igen szépen. Kovács Edit bársonyoshangú énekével elfogadó szimpátiát nyert szerepének, Katkó Ferenc pedig úgy játszott, hogy nem vettük észre, egy színész áll a deszkákon. Ő maga volt Herr Schultz. És ez rendkívüli ajándék a néző számára. Feltétlenül javaslom a legjobb „nem főszereplő” díjra, ha van ilyen.
A darab első jeleneteiben kissé furcsának tűntek a német kifejezések Bartus Gyula ízes magyar kiejtésével, de azután mint természet adta kellék segítette ez őt a sokáig ártatlannak tűnő árja német megformálásában. Minden bizonnyal ennek is köszönhető, hogy az ő megfelelő időben, kellő hangerővel elhangzott mondatával jutott az előadás feszültségének tetőfokára.
Kimondottan nehéz a könnyűvérű lány szerepe. Erről ugyanis alighanem mindannyiunkban ott van a megfelelő panel. Fraulein Kost szerepében Kara Tünde ezek közül afféle hamiskásat választott itt Szarvason.
Dicséret illeti a táncos lányokat és fiúkat, és mindenkit, aki részt vett ebben a produkcióban. Akkor döbbentem rá, hogy mennyire pontos, fegyelmezett és odaadó együttműködés eredménye lehet az előadás, mikor észrevettem, hogy a díszletmunkások egymásra figyelve, egyszerre kezdik el gurítani a különböző bútorokat az egyik átrendezésnél.
Végül elnézést kell kérnem a víziszínház fizikai valójától. Bár szerintem igazán szép és hangulatos, nem beszélve az utánozhatatlan környezetről, volt egy olyan gondolatom, hogy a nyitottsága miatt nem egészen alkalmas annak az intim hangulatnak a megteremtésére, amire színészeknek és közönségnek szüksége van egy-egy együttlét alkalmával. A Kabaré közben még ez is tökéletesnek hatott. Van itt valami trükk?
Keserű Zsuzsa
Forrás: Szarvas és Vidéke