Ismét Budapesten járt a Jókai Színház társulata: ezúttal (is) a RaM Colosseum színpadának deszkáit koptatta a csapat, ám most a Monte Cristo grófja helyett egy, a fővárosi élményszínház életében talán kicsit szokatlan műfajjal mutatkozott be társulatunk: Brestyánszki Boros Rozália Csörtéjével, ami a zenés és szórakoztató jelleg mellett mégiscsak egy olyan dráma, amely komoly társadalmi (és generációs) problémákat tár elénk, és nem átalkodik mélyebbre ásni az emberi lélek rejtelmeiben.
A színház átalakult: a nézőtér a színpadra került, ezáltal már meg is teremtődött a stúdiószínházi hangulat. A százfős nézőteret hirtelenjében százhúszra kellett bővíteni, hogy mindenkinek jusson is, maradjon is ülőalkalmatosság. Hogy a darabnál maradjunk, még a lámpabúrán is lógtak az emberek, vagy ragadtak rá, mint a légypapírra? No, mindegy, ez már csupán részletkérdés, azonban meg kell vallanunk, remek közönség előtt játszhattak a művészek. Ez azért is fontos, mert az előadás egy bizonyos szakaszában – igen, ott leszek, ott veled… a Trambulinon – a nézők is fontos szerephez jutnak. (Ezt hívjuk úgy, hogy interaktív.) No, azért nem kell megijedni, csak azok, akik kedvet éreznek hozzá… Most ez nagyon összejött. Kedv is, hangulat is, és egy egész csapat, aki ki akarta magát próbálni a színpadon. Mind a százhúsz ember örömmel kapcsolódott be a játékba, lengette a zászlót, pontozott, tapsolt inspirálva ezáltal a színészeket, megerősítve azt a közösséget – színész és néző kapcsolatát -, amit színháznak hívunk.
És a színészek dolgoztak. Egész nap. A délelőtti próbán:
a délutáni előadáson, majd még egyszer, este.
Kiváló alakításokat láthattunk. Kara Tünde Bogija, Katkó Ferenc Macija, Gulyás Attila Jocója és Liszi Melinda Vivije élt, vibrált és magával ragadott a Fekete Péter rendező által kialakított térben és előadásban. Egy előadásban, amely humorával, "elviselhetetlen" (ld: Kundera) könnyűségével, akár az élet, mégis kiosztotta a nem kívánt pofonokat: leleplezett, rávilágított és gondolkodásra ösztönzött.
Mert mi is van velünk mostanában? Hogy is vagyunk? Te! Te hogy vagy? Ember! És a másik? Valóban már csak a „dzsípísz” lát és hall odafenn mindent?