Kiváló karakterek csetepatéja
Goldoni a jogi pályát cserélte a színházra, és milyen jól tette! A Chioggiai csetepaté című remekművéből Kiss József rendezett Békéscsabán igazi nagy nevettető, értékes, szép, emlékezetes előadást, amelyre – számos elismerésre méltó szempont közül – elsősorban a kiváló alakítások összjátéka jellemző. (Niedzielsky Katalin kritikája)
Kiváló karakterek csetepatéja
Goldoni a jogi pályát cserélte a színházra, és milyen jól tette! A Chioggiai csetepaté című remekművéből Kiss József rendezett Békéscsabán igazi nagy nevettető, értékes, szép, emlékezetes előadást, amelyre – számos elismerésre méltó szempont közül – elsősorban a kiváló alakítások összjátéka jellemző.
Olyan produkció ez, amelyben minden színész nagyon jó, eredeti, hozzáadja önmagát, saját értékét, fantáziáját, tehetségét a szerephez, ugyanakkor kiváló csapatjátékos. A néző pedig őszinte, hiteles alakításokat lát, és azt, hogy a színészek élvezettel játszanak, jól érzik magukat, lubickolnak a szerepükben. Mindez együtt hangulatot, légkört teremt, amelyben jólesik a nevetés, mert a poénok és a helyzetek szellemesek, jópofák, pajzánok, de nem bántóak, nem közönségesek. A szereplők valódi, hihető figurák, akiket könnyű megkedvelni, hiszen kedves emberek, akik nem vágynak többre, csak arra, hogy szeressék őket. Szívesen nézzük egész estén át a szép díszletet, a színes, mutatós ruhákat, kézimunkákat, élvezzük a délies fuvallatot, a tenger illatát, még a halszag sem zavaró. Olaszos temperamentum, festői táj és díszes építészet, ahová mindig örömmel utazunk, ahol jól érezzük magunkat.
A Békéscsabai Jókai Színház legújabb premierjét február 21-én tartotta; Carlo Goldoni XVIII. századi olasz klasszikus vígjátéka, a Chioggiai csetepaté valódi jutalomjáték színészeknek és közönségnek egyaránt, felhőtlen szórakoztatás, amire nagyon sokan vágynak. Talán a nézők többsége nem is vár mást a színháztól, mint hogy bút, bánatot, gondot feledtessen, kiemelje a hétköznapok megszokott világából. Nem csalódunk, könnyesre nevethetjük magunkat, ugyanakkor Kiss József rendezői felfogása a könnyed szórakoztatásnál valamivel többet követelt a színészeitől, és azt a bizonyos pluszt is nyújtja a publikumnak. A szolnoki vendégművész „kicsit korhű, kicsit olasz, de főleg szép” előadást álmodott meg Carlo Goldoni világirodalmi remekéből, és azt kérte alkotó társaitól, hogy „nagy lélekkel, hitelesen, szenvedélyesen, őszintén, szeretettel” játsszanak. Sikerült, így lett élvezetes, emlékezetes az előadás.Korának legnépszerűbb olasz vígjátékírója úgy tartotta, a komédia arra való, hogy rossz szokásainkat, csúnya tulajdonságainkat kifigurázza, nevetségessé tegye és ezáltal a hibáinkon kicsit javítson. Művei ma is szórakoztatóak, megnevettetnek, de ezzel együtt éles nyelven bírálnak is, és rávilágítanak a dolgok lényegére, az igazi értékekre. Az olasz Moliére-nek is nevezett Goldoni „társulati költőként”, ünnepelt színpadi szerzőként sem vált hatásvadásszá, inkább elhatárolódott a korszak modoros, mesterkélt írásmódjától, a commedia dell’arte vulgáris stílusától. A vígjátékra jellemző váratlan fordulatok, helyzetkomikumok, félreértések mellett egyre nagyobb teret szentelt a karakterek árnyalásának, a játék felpörgetésének, a nyelvi sziporkák tág kelléktárának, költészet és tájszólás színesítette darabjait. A színpompás karneválok, titokzatos maszkok városa, az arisztokraták világa helyett Velence egyszerű népét emelte a színpadra. Jogi tanulmányai nem izgatták túlságosan, inkább a vándorszínészetet és az irodalmat választotta, színtársulathoz szerződött, később ügyvédi praxisát is feladta a művészetért, végül pedig Velencét hagyta el Párizsért.
S most vissza Békéscsabára! A csetepaté az utcán, két szemközti ház előtti placcon zajlik. Az asszonyok itt múlatják az időt, amíg embereik kinn halásznak a tengeren; jár a kezük és persze a szájuk is, csipkét vernek, beszélgetnek, pletykálkodnak, vitába keverednek. A kétrészes vígjátékban felváltva csap össze az asszonyok és uraik hada, szó szót követ, az indulat fokozódik, a tengerről hazatérő halászok természetesen féltékenyek, ugranak a legkisebb megjegyzésekre. Előkerül a kés, a bot, feljelentés lesz a perlekedésből, kihallgatások bonyolítják az eseményeket, de a lényeg, hogy – mint a mesében – jól végződik a történet, és mindenki elnyeri méltó jutalmát, azaz párját. A halásznépség körében a hivatal, a törvény a béketeremtő, az idős halászmester a közvetítő, és Chioggia lakossága hajlik a megegyezésre, semmire sem vágyódik jobban, mint a szeretetre, a boldogságra.
A szereplők egyszerű, iskolázatlan emberek, de kedvesek, önérzetesek, büszkék, van véleményük, aminek hangot is adnak rendesen, ugyanakkor hallgatnak a jó szóra, az öregre, tisztelik a család szentségét és a törvényeket, felnéznek a hivatal képviselőire. Az asszonyok temperamentumosak, beszédesek, hangosak, gesztikulálnak, ahogyan olasz filmekből, operákból ismerjük őket. De ha vitáznak is, vagy egymásnak esnek, alapvetően nem rosszindulatúak, inkább csak lobbanékonyak, de a gyermeki egyszerűség és a szeretetvágy mindig erősebb a pillanatnyi indulatnál.
Toni, a halászbárka-tulajdonos szerepét Bartus Gyula (Jászai-díjas) játssza kedvesen, Pasqua asszonyt, a feleségét, aki a megfontolt hangot képviseli, általában türelemre int, Kovács Edit kelti hitelesen életre. Lucietta, Toni húga sokkal indulatosabb, Fehér Tímea formálja meggyőzően. Titta-Nane halászlegény figurájában Katkó Ferenc kimagasló alakítást nyújt: amilyen nagy melák, akkora a szíve, és olyan gyermekien esendő. Beppét, Toni öccsét Tege Antal játssza remekül, aki a rendező mellett a játékmesteri feladatokat is ellátta. Óriási ötlet (gondolom, a művész találmánya), ahogyan Beppe beszédhibáját és mozgását „koordinálja”. Fortunato halászmester szerepében Csomós Lajos alighanem a közönség kedvence már némán is, de amit a hadarással megvalósít a színpadon, az nem akármilyen teljesítmény! A szövegkönyvből ítélve úgy tűnik, a feladat adott volt, pontosan az hangzik el, amit a szerző megírt, csak kicsit, nagyon gyorsan. A határozott Libera asszonyt, Fortunato feleségét Nagy Erika alakítja hatásosan, a jegyzőnél némaként külön szerepet játszik, azt is nagyszerűen. Húga, Orsetta Komáromi Anettnek köszönhetően fantasztikusan eredeti, aranyos figura, igazi komika. Checca, a legkisebb lány szerepét a premieren Liszi Melinda alakította kedvesen, megnyerően, biztosan a második szereposztásban, Gubik Petrában sem csalódik a közönség. Vicenzo halászmester figuráját Mészáros Mihály kelti életre egyszerre tekintélyt parancsolóan és szeretetet sugározva. Toffolo hajóslegényként Vadász Gábor hódítja meg a magányos szíveket, ad feladatot feljelentésével Isidoro törvényszéki jegyzőnek, akit Gulyás Attila formál remekül.
Isidoro figurájában Goldoni önmagát is adja, hiszen bíróként dolgozott Chioggiában, Velence elővárosában. Talán a legkomikusabb, legemlékezetesebb pillanatok a tanúvallomások, különösen a néma Libera asszony után a hadarós Fortunatóval, illetve a kanapés jelenet a jegyzővel és Titta-Nanéval. Szabó Lajos részeges kézbesítő figuráját is a nagy nevettetők sorában illik megemlíteni, és egyúttal példaként arra, hogyan kell a kis szerepből nagy karaktert formálni ügyes játékkal.
A Jókai Színház előadásában Horesnyi Balázs díszlete csöppet sem idéz szegény halászfalut, ócska házakat, sokkal inkább Velence reneszánsz palotáit, pazar, díszes épületeit, fénykorát. Velich Rita jelmezei harmonikusan illeszkednek a látványos színpadképhez: az asszonyok ruhái ízlésesek, színesek, a férfiaké viharvert munkaruhák, köpenyek.
Goldonit nézve alighanem egyértelmű, miért az egyik legtöbbet játszott színpadi szerző az olasz klasszikus ma is világszerte. A Mirandolina, a Két úr szolgája vagy éppen a Chioggiai csetepaté igazi gyöngyszem, örökérvényű sikerdarab, ha lényegét megőrizve, „kicsit korhűen, kicsit olaszosan, de mindenképp szépen” kerül színre.
Niedzielsky Katalin