A Magyar Teátrum színházi sátra neves közéleti és színházi személyiségeket hívott meg előadónak, vitapartnernek a csütörtök délutánra hirdetett szakmai vitára. Pállfy István, médiaszakember, az Országgyűlés Kulturális és Sajtó bizottságának alelnöke még az autóban próbálta legyőzni a szerpentineket Tusnádfürdő felé, Ókovács Szilveszter, a Duna Tv vezérigazgatója még egy elhúzódó másik vitán ült, mikor négy órakor Fekete Péter rendező, színházigazgató, a Magyar teátrum főszerkesztője elindította a vitát a színházi sátorban.
Kubik Anna Kossuth-díjas színművésznő hangjára megindult a nézősereg, s lassan megtelt a „ház”, stílusosan „teltsátras” előadássá bontakozott a beszélgetés. A nézőkkel együtt futottak be az előadók, Hidvégi Balázs A Nemzetgazdasági Minisztérium államtitkára személyes hangvételű, megrendítő beszámolóval indított, mely a színháztörténelmi jelentőségű, egykori Nemzeti színházas, Advent a Hargitán előadást idézte föl, Kubik Anna művésznőnek köszönvén az életre szóló élményt.
A vitavezető a színházi produkció létrehozásának összművészeti voltát feszegette: a színház individuális művészek alázatos – az egyénieskedést és öncélú önmegvalósítást, a produkció létrehozásának érdekében háttérben hagyó – munkája, csapatmunka! Rátkai Erzsébet jelmeztervező – aki nemrég vette át az év jelmeztervezője díjat – helyszínen látható kiállítása jól példázta az állítást. Seregi Zoltán rendező kiemelte, hogy egy-egy vidéki színházban működő társulat köré kialakuló művészeti alkotó csoport, nagymértékben meghatározza az adott város, megye kulturális művészeti arculatát. Kubik Anna a produkció létrehozása során elengedhetetlenül szükséges csapategységre, és a magyar nyelv védelmére mutatott rá.
Egy ilyen, finomra hangolt csapatmunkához szükség van-e a külső szemre, a független kívülálló figyelőre, aki véleményezi, esetenként bírálja az elvégzett munkát. Igen! – fogalmazódott meg az egyértelmű válasz, de ki, milyen személyiség bír felelősséggel ítélni, ítélkezni, tanácsot adni, súgni az elvégzett munkáról?
Az utóbbi időszakban erősen felerősödött a maguk tévedhetetlenségét hangsúlyozó, a produkcióval, azok alkotóival azonosulni nem tudó, vagy nem is akaró, öncélú, gyakran politikai vagy esztétikai prekoncepcióval átitatott kritikák térhódítása.
A résztvevők másfél órás elemzés során jól körbejárták a tárgykört, nézői kérdésre Fekete Péter összefoglalta: bizony szükség van egy új kritikai nemzedékre, amelyik: 1. megfelelő elkötelezettséggel bír a színházi szakma iránt; 2.jól ismeri a produkció létrehozásának folyamatát, tisztában van a befektetett munka értékével, tiszteli az alkotók személyét, munkáját; 3. kizárólag jobbító szándékkal nyúl a tollhoz; 4. alkotótárs kíván és tud lenni azáltal, hogy a külső szem szerepét vállalva dicsér, javasol, esetleg bírál; 5. politikailag és esztétikailag független szemmel bír vizsgálni, vagy békén hagyja azokat a területeket, amelyek kívül esnek az ő egyéni esztétikai preferenciáin.
A vita során érdekes polémia alakult ki a „vegyen részt, lásson bele a produkció létrehozásába a kritikus, vagy ne?” kérdéskörről. Ókovács Szilveszter, aki maga is több száz kritika szerzője, elképzelhetetlennek tarja, hogy a kritikus független maradjon, amennyiben belelát a produkciós munkába. A munka során lelkileg érintetté válik, nem tudja betölteni a külső szem szerepét.
A vita végére egyetértés alakult ki: az adott produkciót ne kövesse a kritikus, de az elképzelhetetlen, hogy ne vegyen részt több tucat más produkció létrehozásában, hiszen úgy fogalma sincs látni, érezni milyen út, milyen folyamat megy végbe a tervezés, próba, színpadra állítás során. A vidéki színházak nevében Fekete Péter ajánlatot tett: az ifjú, kritikusgyakornokok helyet (esetenként szállást és infrastruktúrát) kaphatnak a vidéki színházakban. Jöjjenek, kövesség a próbafolyamatokat, ismerjék meg értsék, érezzék meg a színházcsinálás ízét, mielőtt hegyes pengével szúrnának, kaszabolnának!
Az internetes oldalak elterjedése, a blogok, a netes felületek új, sokszorozódó lehetőséget adnak a vélemény szabad áramlásának. A név nélkül leírt vélemény, bírálat káros voltában valamennyien egyetértettek. Pállfy István az egyén véleményalkotó szerepének fontosságát emelte ki, Seregi Zoltán a két világháború közötti kritikus generáció hitelességére mutatott rá: olyanok írtak kritikát akik az irodalom, a társadalomtudományok területén maguk is hatalmasat alkottak, így véleményük mértékadó lehetett.
