Tizenhat évvel ezelőtt egy nyári napsütéses délután férjemmel, Siposhegyi Péter drámaíróval együtt olvastuk, hogy Stephen Polikoff felállította a gyorsasági drámaírás világrekordját.
Péterről már akkor is köztudott volt, hogy publicisztikáit, politikai tanulmányait, esszéit, sőt színdarabjait is nagyon gyorsan írta meg. Valószínűleg hosszabb ideig érlelte őket, de néhány óra alatt kibuktak belőle. Egy gyors elhatározással megkerestük Zalka Ilonát, a Rátkai Művészklub elnökét, mit szólna hozzá, hogyha nála döntené meg Péter a világcsúcsot drámaírásban. Szerencsére az elhatározást tett követte, olyan partnereket találtunk többek között, mint Béres Ilona, Benkő Gyula, Soproni Ági, Császár Angela, Oszter Sándor, Szabó Sándor. A média is felkarolta az ügyet, folyamatosan tudósított róla a Magyar Rádió és a közszolgálati televízió. Csere batla uhuért volt az újságcikk címe. Én eléggé tágra nyílt szemmel figyeltem Pétert, hogy mit tud majd kihozni ebből az állatkerti történetből. A végeredmény magáért beszélt, a darab 9 óra alatt elkészült, a közönség, a rádióhallgatók jól szórakoztak. A világrekord pedig megdőlt! Akkor még nem hittük volna, hogy egy máig tartó sorozat első kísérletének voltunk tanúi, és hogy Siposhegyi Péternek, bár tizenkilenc színházi bemutatója volt Romániától Svájcig, Szabadkától a Thália Színházig, mégis ezt a gyorsasági drámaíró versenyt kötötték legtöbben a nevéhez, erről ismerték meg és ismerték fel, mint Bárdy Györgyöt a Gugyerákról, vagy a Protapopov házaspár korcsolyabajnokokat a Hattyú haláláról. Néha örült ennek, néha nem. Rengeteg publicisztikát írt, tanulmányokat külföldi és magyar lapokba, két évtizedig adott politikai tanácsokat és haláláig különböző műfajokban alkotott a regénytől a drámáig, de sokszor előfordult, hogyha egy idegennek bemutatkozott, az rögtön azt kérdezte, ugye maga az, aki olyan gyorsan tud színdarabot írni? Az elmúlt másfél évtizedben nagyon sok rangos kihívója volt Péternek, majd a verseny az Ő személyétől függetlenítődött, és alig akadt olyan ma élő szerző, aki ne próbálta volna ki ezt a drámai játékot. Szász Endre festőművész a kezdetektől mellénk állt, és a helyszínen készített grafikáival ajándékozta meg az írókat és a színművészeket. A későbbiek folyamán annyira megszerette ezt az egyedülálló, nívós drámaíró játékot, hogy önálló festményt prezentált a legjobb színész díjaként. Nem pletykalapban jelennek meg ezek a sorok, ezért nem árulom el annak a színművésznek a nevét, aki amikor anyagilag megszorult, egymillió forintért adta el a festményt. Remélem, hogy a békéscsabai közönség az idei versenyen is ugyanolyan jól fog szórakozni, mint az elmúlt években a budapestiek és a vidékiek, egyaránt, nívósnak, tartalmasnak és különlegesnek tartva ezt a versenyt. Valamint abban is reménykedem, hogy Siposhegyi Pétert, a drámaírót is megismerik majd, annak ellenére, hogy élete teljében, 52 évesen hunyt el négy hónappal ezelőtt, és bár torzóként hagyta ránk néhány színművét, köztük a Duray Miklós életéről szólót, amit a halála napján is még írt, azért maradt ránk és az utókorra jó néhány olyan értékes műve, ami méltó arra, hogy Békéscsabán is bemutassák.
