Női Lapozó | A színházi súgók szerepét jól ismerjük, de hogy pontosan hogyan is végzik a munkájukat, arról vajmi keveset tudunk. Éppen ezért kerestük meg Lovass Ágnest, aki húsz éve van a pályán. Műhelytitkok és sztorik a súgólyukból, ami egyébként már nem is létezik.
Lovass Ágnes kellékesként kezdte színházi pályafutását, jelenleg pedig a Nemzeti ügyelője, de elsősorban mégiscsak súgó, immár 20 éve. Ilyen minőségében kapta meg elsőként, 1992-ben a színházi háttéremberek számára létrehozott Hét előtt, tíz után díjat is, ami számára felér "egy Kossuth-díjjal, plusz még három Oscarral". És ilyen minőségében kérdeztük őt mi is.
Női Lapozó: Már az iskolában elkezdted a szakmát?
Lovass Ágnes: – Nem, akkor még nekem súgtak, és igyekeztem mindig lecserélni a padtársaimat jobb súgókra… Komolyra fordítva a szót: óvónőnek tanultam, de már gyerekkoromban is folyton hiányoztam a nulladik órákról, mert képtelen vagyok hajnalban kelni, így aztán három év kísérletezés után be kellett látnom, hogy nem ez a szakma való nekem. A színházat viszont mindig is szerettem, és édesapám segítségével sikerült próbaidős kellékesként bekerülnöm a Thália Színházba. Ez még az 1800-as évek közepén volt, szóval most a kétszázadik születésnapom előtt egy perccel adom ezt az interjút… (nevet). Akkor egyébként még azt sem tudtam, hogy van a színházban súgó. Aztán 1989-ben volt egy szakszervezeti értekezlet, ahol a Katona József Színház ügyelője megkérdezte a Thália ügyelőjét, Géczi Istvánt, hogy nem tud-e egy jó súgót. Ő meg megkérdezett engem, hogy nem próbálnám-e ki, mire én mondtam, hogy dehogynem. Nagyon komoly felvételi volt, találkoztam a Katona művészeti vezetőjével, Zsámbéki Gáborral a Haris közben, és rögtön elém is rakott egy Népszabadságot azzal, hogy tessék felolvasni a vezércikket.
Aztán kivallatott az iskoláimról, kérdezte, hogy mennyit súgtam, én meg mondtam, hogy hajjaj, rengeteget, mert előre felkészítettek, hogy ezt kell válaszolni. A végén azt mondta, hogy szimpatikus vagyok, szerdán menjek be, és súgjam le az Übü király felújító próbáját. A felújító próba szerepe az, hogy a nyári szünet után az évad elején felelevenítse mindazt, ami három hónap alatt kiesett a fejekből. Afféle Ki mit tud? ez. Én az Übü királyt nyolc évvel korábban láttam, annyi emlékem volt róla, amennyi ilyen hosszú idő után marad, úgyhogy boldog felelőtlenséggel mondtam igent, aztán visszamentem dolgozni a Tháliába. Viszont ahogy jobban belegondoltam, rögtön elkezdtem rettegni, hogy ez valami rémdráma lesz, engem most kinyírnak, fölfalnak. Iszonyatosan féltem, de olyan mázlim volt, hogy kedd este kaptam egy telefont, hogy hétfőn és kedden is volt felújító próba, és annyira jól ment, hogy a szerdai elmarad, de én azért menjek be aláírni a szerződést. Hát onnantól kezdve vagyok súgó. Két hónap múlva jött is az első darab, a Lulu, Udvaros Dorottya főszereplésével, amit nulláról kezdve én súgtam. Nem tudom, miért alakult így, talán az égiek találták nekem ezt az állást.
Hogyan készülsz a munkára?
– Nem nagyon kell készülni. A próbafolyamat általában két hónap, bár most a vidéki kollégák biztos felszisszenek, mert náluk sokkal több a bemutató. Én viszont olyan színházakban dolgoztam, ahol volt ennyi idő, és akkor napi négy-nyolc órában csak az adott darabbal foglalkoztunk. Nekem meg elég jó memóriám van ahhoz, hogy ez elég legyen annak a száz-százötven oldalnak a megtanulásához.
Ezek szerint az előadások időszaka már sétagalopp?
– Nem, szívinfarktus (nevet). Beülök hétkor, és azon izgulok este tízig, hogy senki ne rontsa el, ugyanis annak nincs jele, hogy mikor fog valaki elfelejteni valamit. A másodperc törtrésze alatt kell segíteni, gondolatolvasónak kell lenni. A Lulunál volt húsz év alatt először és utoljára olyan, hogy 1500 százalékosan biztos voltam benne, hogy a következő mondatot elfelejti a színész. Udvaros Dorottya háttal állt nekem, én meg besúgtam neki a mondat elejét. Sose tudtam volna meg, hogy jól tettem-e, ha nem jön oda hozzám a szünetben, hogy miből találtam ki, hogy el fogja felejteni.
Akkor tehát ennek a munkának egy jó része pszichológia?
– Azt szoktam mondani, hogy az óvónői múltamból itt a gyógypedagógiát kell a leginkább használni (nevet). Szóval igen, van benne az is.
Van jól súgható darab, vagy olyan színész, akinek könnyebb súgni?
– Van. Aki nagybetűtől pontig tanul, annak könnyű súgni. De vannak olyanok is, akik variálnak, mást mondanak. Nekik akkor is nehéz súgni, ha ezek a változtatások valamennyire állandósulnak, mert fogalmam sincs, mi az a szó, amit mondanom kéne. Tartalmat nem lehet súgni. Előadások szempontjából pedig verses darabot nehéz súgni, mert ha nem jön ki a rímpár, csak úgy tudok segíteni, hogy hagyd, amibe belegatyáztál, menjünk tovább. Minden csodálatom és elismerésem egyébként a zenés színházakban dolgozó kollégáké. Zenés darabot én is súgtam, de musicalt, operettet nem, és el sem tudom képzelni, hogy csinálják. Beénekelnek? Mert hát egy dalnál a szöveg nem elég…
Na most akkor mégis mitől lesz valaki jó súgó?
– A lényeg az – és ez egyébként minden színházi háttéremberre igaz -, hogy tudatában kell lennie: ő a színészek segítésére van ott. Rám leginkább a próbákon van szükség, előadáson már csak biztonságérzetet nyújtok azzal, hogy ismerem a darabot, ismerem a színészt, tudom, miben bizonytalan. Persze el kell telnie legalább három évnek, mire kitanulja az ember a szakmát. Egy-két, nyolc bemutatót végig kell csinálni rosszul, hogy a kilencedik jól sikerüljön. Sok múlik azon is, hogy a kollégák meg tudják-e tanítani az embert arra, amire kell, és ő befogadó-e erre. Meg kell némi ritmusérzék is. Én zenei általánosba jártam, próbálkoztam zongorázással is, de hála istennek eltanácsoltak. Egy alapot viszont kaptam, amit tudok használni. A fülnek meg kell szoknia, hogy milyen dinamikát használ a színész, mert ha eltér attól, az jelzi, hogy baj van, valamin gondolkodik, ergo el fogja felejteni a szöveget. Ehhez fül kell. És a tiszta beszéd is fontos. Vannak például raccsoló kolléganők, nekik nehezebben megy. És az is fontos, hogy bátor legyen az ember. Ismerek olyan kolléganőket is, akikből ez hiányzik, és nem nagyon megy nekik. Képzeld csak el: ott áll a színész mondjuk tíz méterre tőled, és a hangodnak el kell érnie hozzá, a néző viszont marha közel van. Nincs kegyelem, dönteni kell. Hozzáteszem, a pályám elején azért bátrabb voltam, a Lulu idejében még mondtam azonnal, ma viszont már kivárom a szakszervezeti tíz másodpercet, mert tudom, hogy a színésznek kínos, ha súgnak. Kívülről persze nem az, voltam én már színházban, hallottam kollégát dolgozni, és nem volt kínos. De a színész szempontjából másképp van ez.
Lehet feltűnés nélkül súgni?
– Lehet, de nem könnyű. Tízből nyolcszor minden szöveget el lehet mutogatni, vannak egyezményes jelek is, a színészek pedig csodálatosak, úgy át tudják játszani magukat egyik bakiból a másikba, hogy csak na. Egy művészi csellel még a koreográfia ellenében mozogva is meg tudnak úgy fordulni, hogy a látóterükbe én is bekerüljek. Ehhez viszont kell az is, hogy látható legyek. A Katona József Színházban állandó közelharcot vívtam a díszlettervezőkkel, hogy ne falazzanak be teljesen, legyek megvilágítva, rám tudjon nézni a színész.
Ezek szerint igazi súgólyukban nem is nagyon ülsz?
– Modernek lettünk, annak már nincs már helye a színházban, valahogy kimarad a tervezésnél. Egyetlenegyszer ültem súgólyukban, Székesfehérváron, ott még maradt egy, de akkor sem dolgoztam. Nagyon kényelmetlen, úgy ül benne a súgó, mint egy űrhajó pilótája, viszont látja az egész színpadot, meg van világítva, a hangja a színészek felé megy, a nézőtér irányába pedig elfogja a kagyló. Iszonyatosan jó.
Ha nem lyukból, akkor honnan súgsz?
– Ó, súgtam én már mindenhonnan. Voltam galérián a színészek feje fölött, ültem oldalt egy villanyórában, jelmezben a színpadon, súgópéldány nélkül… Ezt el is mesélem. Csináltunk egy darabot a Katonában, és már a próbaidőszak elején megkértem a díszlettervezőt, hogy gondoljon rám, csak egy résre lenne szükségem két fal között. Mondta, hogy jó, persze. Aztán beérkezett másfél héttel a bemutató előtt a díszlet, rés persze nem volt, én meg hátul ültem, és még a színészek hátát sem láttam. Mint minden nagy történet, ez is Zsámbéki Gáborhoz kötődik. Hatalmas patáliát csaptam, ő meg rám nézett: "Ágnes, valami baj van?" Igen, ezt így nem lehet csinálni! "Tudja a szöveget?" Persze. "Jó, akkor hozzanak neki jelmezt, széket, üljön be, de példány nem lehet nála." Én még úgy életemben nem voltam betojva. 95 százalékig tényleg tudtam a darabot, de a maradék ötöt be kellett magolnom, aztán ki kellett ülnöm. Ott jöttem rá igazán, hogy milyen nagy dolog a színészet. Mi, földi halandók nem tudjuk azt, amit a színészek. Úgyhogy minden tisztelet kijár nekik, igenis ki kell fogni a lovat a hintójuk elől, mert ők valami olyanra képesek, amire mi nem.
Amikor előadások vannak, este dolgozol, és mint mondtad, készülni nem kell. Mit csinálsz nappal?
– Valami mindig történik. Nemcsak a színházban vagyok, tévéjátékokat is súgok például. Amúgy meg remekül elvagyok otthon, ügyes kezű lány vagyok, szeretek babrálni, kreatívkodni. És járok más színházakba is, darabokat nézni. Mit csináljak, ez a hobbim…
És amit súgsz, arra mennyire tudsz nézőként tekinteni?
– Amikor súgom, egyáltalán nem. Próbaidőszakban viszont igen, főleg ha egy jó színészgárda jön össze, értő rendezővel, minőségi darabbal. Ha kíváncsiak a véleményemre, akkor akár tanácsokat is tudok adni. Ez talán nagyképűen hangzik, de ha fölkelti a dolog az érdeklődésem, akkor vannak ötleteim, és van, hogy ezek viszik tovább a munkát. Vagy elvetik őket, de elindulunk az ellenkező irányba, és abból lesz valami.
Feltűnt, hogy korábban kolléganőkről beszéltél. Ez egy női szakma?
– Igen. Nem is tudok férfi súgóról, úgyhogy szóljatok, ha van. Szerintem a csajoknak van ehhez türelme, mert szótlanul ülve ők tudnak jobban magolni. És a segítőkészség is inkább női tulajdonság.
Mikor vagy elégedett: ha jól sikerült súgni, vagy ha egyáltalán nem kellett?
– Akkor vagyok elégedett, ha az előadáson nincsen semmi dolgom, mert ez azt jelenti, hogy én abban a két hónapos próbaidőszakban jól végeztem a munkámat, és a színész is megtett mindent annak érdekében, hogy ne kerüljön bajba. Így a közönség is a legjobbat kapja.
Forrás: Női Lapozó
