Mik voltak az első gondolataid, érzéseid a cikk kihúzása, a téma (egy mai Rákosi Mátyás-kiállítás) megismerése után?
Szerintem egyetlen rossz dolog történhetett volna, ha azt mondják, írjon mindenki arról, amiről akar, ez esetben ugyanis óhatatlanul valami régi tervet, ötletet próbálna megvalósítani az ember, ami jó eséllyel nem sikerülne brilliánsan. Ebben a speciális, pár órás műfajban nincs különösebben jó vagy rossz téma, hálás kis szerepeket bármiből lehet írni. Vagy legalábbis meg lehet próbálni. Ebben a pillanatban az égvilágon semmi nem jut eszembe, elég konkrét a cikk, meglátjuk, mi sül ki belőle. Vagyis hát belőlem.
A darabod leadása után érzed-e a jól végzett munka örömét, mennyire vagy elégedett az egyfelvonásososoddal, s milyen tapasztalatokkal gazdagodtál e különleges, felgyorsított alkotói folyamat során? S egyáltalán, az egyfelvonásos színpadi műről általában mi a véleményed, mire alkalmas s mire nem?
Nem a jól végzett munka örömét érzem, hanem elég komoly kimerültséget, ami érthető talán, hajnal vége felé fejeztem be az írást, de címem még akkor sem volt, azt a körülbelül háromnegyed 8-kor adtam. Azzal a ténnyel elégedett vagyok, hogy megoldottam ezt a feladatot, de hogy véleményt mondjak róla, ahhoz el kellene olvasnom pihentebb állapotban.
Az egyfelvonásos mű kicsit olyan, mint egy novella: sűrítve lehet lényegre törni. Nem írtam túl sok egyfelvonásost életemben, de amikor mellette döntöttem, mindig élveztem csinálni.
A Magyar Nemzet cikkének két idősíkja van: az egyik a hatvan évvel ezelőtti, az 1952-es, a másik a mai. Választottál-e a kettő közül vagy esetleg mindkettőben játszódik a darabod?
Először arra gondoltam, hogy egy az egyben azt az 1952-es kiállításmegnyitót írom meg, aztán jobb ötletnek tűnt az idősíkok váltakoztatása. Kitaláltam egy mai történetet, amelynek egyik konfliktusgyökere hatvan évvel ezelőttre lett kalibrálva. Egy kis időutazás lett így a történet, és a szereplők is többen vannak hatnál, néhányan két szerepet játszanak majd. Van, aki saját hatvan évvel korábbi önmagát alakítja, van, aki másik személyt. Adok egy szereposztás-javaslatot, Marton László rendező pedig eldönti, elfogadja ezt, vagy esetleg másképp osztja ki a rendelkezésére álló színészek között.
Ugyanígy kérdéses az is, hogy hogyan viszonyuljunk a cikkben említett kiállítási anyaghoz. Bár a szerző írása címével is azt állítja: Nem vicces. Ráadásul a fiatalabb korosztályok tagjainak jó része számára az a korszak olyannyira történelmi, hogy ismeretei is alig vannak, lehetnek róla, a legidősebbek számára viszont ifjú korúk fénnyel és/vagy tragikumokkal teli időszaka. Próbáltál-e az ellentmondásos viszonyulási lehetőségek skáláján játszani, vagy neked és darabodnak van határozott állásfoglalása minderről?
Szatirikus hangvételű a szöveg, ez cél is volt, próbáltam elsősorban az általam kitalált alaptörténetre koncentrálni, nem élcelődni a Rákosi-korszakon. Persze alapvetően humoros az ábrozolt közeg, amelyben az 1952-es jelenetek játszódnak, de csak ezen a játékszinten. Ott és akkor, a valóságban nem gondolom, hogy viccesnek találta bárki is, ami történt. 1952 nagyon sötét év volt. Utólag nevetségesek és pitiáner az egész, a kiállított tárgyak, a nagy buzgalom, de utólag mindig könnyű nevetni valamin. Színházban meg különösen.
(E. T.)
Forrás: Bárkaonline.hu
