Viva la Musical | Cervantes hőse, Don Quijote (Az elmés és nemes Don Quijote de la Mancha) a XVII. században indult hódító útjára, s Dale Wassermann filmje, majd az ennek apropóján elkészült, Mitch Leigh és Joe Darion által zenés színpadra álmodott darab révén utat talált a ma emberéhez is. Üzenete, miszerint a hit és a megértés, a szeretet minden nehézségen átsegít, ma is élő. Rohanó világunkban igenis szükség van kapaszkodókra, szükség van álmokra, közös nevetésekre és sírásokra. Az 1965-ben bemutatott Broadway-darab töretlen népszerűsége magyarázható az érdekes történettel, a játék a játékban-típusú előadásokra jellemző izgalmas szituációkkal, s nem utolsó sorban a páratlanul gyönyörű zenével. A La Mancha lovagja igazi amerikai musical nem kevés latinos temperamentummal megfűszerezve. A darab Magyarországon is nagy népszerűségnek örvend Iglódi István 1992-es rendezése óta. Az elmúlt közel húsz évben a néhai rendező több ízben is elővette a művet olyan nagy neveket vonultatva fel a címszerepben, mint Méhes László és Szakácsi Sándor, majd Tóth Sándor és Jegercsik Csaba. Játszották a szegedi szabadtérin, a Bakáts-téren és a Magyar Színház falai között, de Iglódit követve sok más vidéki színház is műsorára tűzte. A közelmúltban például a szolnoki Szigleti Színházban Radó Denise rendezésében, s végül most a békéscsabai Jókai Színházban. Fekete Péter, a békési teátrum igazgatója a régi kliséktől elrugaszkodva merész vállalkozásba kezdett. Az immár három éve – így a nyári szezon előtt – sikerrel működő Porondszínház keretei között, cirkuszi környezetben mutatták be a musicalt május 13-án. Meghívásuknak eleget téve két előadást is megtekinthettünk, s e két előadás között a Pesti Magyar Színházban is lehetőségünk volt Iglódi István rendezésétől e ház falai között elbúcsúzni.
* * *
Fekete Péter rendezésének újszerűsége egyrészt a helyszín, másrészt a kerettörténet megválasztásában mutatkozik meg. Egy színdarab beemelése a cirkusz világába magában rejti egy összművészeti produkció létrejöttét. A szerepjáték, az élő zene és a cirkuszi mozgáskultúra többnyire jól kiegészíti egymást ebben az előadásban. Fekete Péter és a koreográfusok, Topolánszky Tamás és Kerekes Judit úgy látták jónak, ha a különböző jeleneteket nem választják el egymástól táncbetétekkel, amelyek így esetleg lassíthatják az előadás menetét, hanem a színészi játékot párhuzamosan követik a magasban az artista mutatványok, persze, nem l’ art pour l’ art, hanem az éppen aktuális jelenet hangulatára rímelve. Ez néhol persze elvonja a figyelmet a színészekről, s így nem minden esetben tűnik jó megoldásnak, máskor viszont fokozza a katarzist. A hetvenöt esztendős Simet László (az artista csapat vezetője) páratlan mutatványa, a kötélen való egyensúlyozás, a színpad egyik magaslatáról a másikra történő eljutás persze szimbolizálja a mindennapi élet nehézségeit, kötéltáncait, s egyben az álmok, a távoli célok kitűzését és megvalósítását, mégis ez a képi megjelenés óhatatlanul akkora izgalmat vált ki a nézőközönségből, hogy az képtelen magára a dalra, a jelenetre figyelni. A Don Quijotét alakító Cserna Antal éneke közben tör ki tapsvihar a nézőtéren, csak mert az artista "elérte a távoli célt". A búsképű lovag halálakor a magasból aléltan mélybe zuhanó fiatal artista esése azonban fokozza a katarzist. Az időzítés nagyszerű, a képi megjelenítés gyönyörű.
De most térjünk vissza a kerettörténet kiválasztásához! Fekete Péter több interjúban is elmondta, hogy a szerzői jogok eléggé megkötik a rendező kezét, a darabot szöveg- és kottahűen kell előadni. Azonban a kerettörténet megválasztásában némi szabad kezet kapott. Nem kívánt hagyományos előadással előállni. A cirkuszi környezethez kellett megfelelő történelmi korszakot keresni, melyet az ötvenes években meg is talált. Persze, ez magából a darabból nem derül ki, legfeljebb az előadás előtt kiosztott újságból. Jómagam először inkább a budapesti zsidó gettóra gondoltam mint helyszínre, de Fekete a negyvenes évek helyett az ötvenes évekre koncentrált, Hortobágyra kitelepítendő, cirkuszban összezsúfolt családokat kívánt bemutatni nekünk. E családok – akik közül páran már régebb óta várják az ítéletet sorsuk felett, másokat a darab elején "pakol ki" a teherautó – monoton rabléte törik meg Cervantes érkezésével, aki egyszerre író, költő, színész és rendező, s emellett még volt állami alkalmazott, aki szembekerült a totalitárius rezsimmel. Hitét mégsem vesztette el, végzetesen idealista maradt a sok meghurcoltatás ellenére is. Hű segítője, a rendezőasszisztens "Sancho"(Csomós Lajos) segítségével próbál egy kis vidámságot csempészni az elfásult, hitetlen kitelepítettek életébe. E játék tétje nem csekély. A sorstársak, élükön a "kormányzóval" (Jancsik Ferenc) ugyanis törvényt ülnek felette, s neki előttük kell bizonyítani, hogy kell még helyet szorítani életünkben az álmoknak, a nemes ideáknak. Ők pedig szépen lassan bele is folynak ebbe a játékba, szerepeket kapnak, s ennek révén megfeledkeznek – ha csak időlegesen is – a körülöttük lévő, sajnos nagyon is sivár és kegyetlen világról.
Akad azonban ellendrukker is. A "hercegnek" nevezett egykori nemesi főnek – akinek a fogságban is megmarad kiemelt szerepe, respektje társai előtt – talán éppen a kinti világban korábban soha meg nem kérdőjelezett pozíció elvesztése miatt nem fűlik a foga az efféle játékokhoz. A "herceg" (Szomor György) Cervantes ellenpontja, két lábbal a földön járó ember. Ennek megfelelően a "rendezőtől" a rideg és gőgös Doktor Carrasco szerepét kapja a játékban, aki az önmagát Don Quijoténak képzelő Alonso Quijana unokahúgát készül feleségül venni. Szerepe szembesíteni Alonso Quijanát őrültségeivel, szembesíteni azzal, hogy nincs helye ebben a társadalomban egy letűnt korszak hőseként. De Fekete Péter rendezésében Carrasco alulmarad ebben a küzdelemben. A "búsképű" halálakor maga is megrendül. Együtt énekli a requiem sorait a pappal. (Szomor György itt mutatja meg, férfiszopránként is megállja a helyét.)
De nemcsak Doktor Carrasco jégszíve olvad fel, hanem az őt alakító "hercegé" is: inasát, aki mindvégig ott áll mellette, a fogságban is lesve ura minden óhaját, cigarettával kínálja. A "herceg" maga vet véget a sátorban is tovább élő osztálykülönbségnek. Cervantes játéka tehát őreá is hatott.
Mindannyian megváltoznak, mind más emberek lesznek. Kinyitják szívüket az előadás végére. Fekete Péter tökéletesen vezeti végig színészeit ezen az úton. Már az előadás megkezdése előtt a legtöbben a helyükön vannak, s űzik mindennapi tevékenységüket: a borbély beretváját élesíti, a szakácsné éppen krumplit hámoz, s tűzre teszi az ebédet, a pap az áldozati kellékeket rendezgeti. S mindeközben mi, nézők szigorú tekintetű ÁVO-s tisztek grasszálása közepette foglalhatjuk el helyünket, miközben a hangosbemondón a zord kapitány hátborzongató figyelmeztetéseit hallhatjuk. A színpadot a nézőtértől elválasztó szögesdrótkerítés ugyancsak rossz emlékeket idéz fel. (A díszletek tervezése az angol származású Howard Lloydot dícséri) E naturális rendezés egyik legfőbb kelléke az a több tucat bőrönd, amelyben a kitelepített emberek egész addigi életüket, emlékeiket cipelik magukkal. Ezekből a szimbolikus építőkockából építik folyamatosan maguk a szereplők a darab során a díszletet. Így épül fel a kofferekből se perc alatt a fogadó asztala, a templom oltára, Don Quijote égbe vezető lépcsője.
Mindegyik közül a legnagyobb az a szimbolikus bőrönd, amelyben "Aldonza" lakik. Ő magányosabb mindegyik sorstársánál. Ki-be járkál a kinti világba; ha hívják, hát mennie kell. A testét kénytelen odaadni, ha valamelyik elvtársnak kedve szottyan rá. Mindezek miatt a Lány szíve kővé vált, már nem hisz a tündérmesékben, jól ismeri e világot. A két világ, az álomvilág és a valóság határa az a hatalmas kapu – mely éppoly kietlen, s félelmetes, mint Mordor kapuja -, amely ha nyílni készül, már tudjuk, újabb sorstársat ragadhat el tőlünk a gonosz. E kapu a bűn, a félelem, s az erőszak szimbóluma. Igen megindító mind az "Egyforma mind", mind az "erőszak-jelenetnél" az a kép, melyben "Aldonza" egyre feljebb és feljebb mászva ezen a kapun a réseken átnyúló kezek áldozatává válik. Félelmetes, amint ezek a sötétből kinyúló kezek vadul fogdossák Aldonza nyakát, derekát, melleit és lábait, s közben a Lány teste megfeszül. "Egyforma mind" – veti oda rezignáltan a Lány. Nem véletlen a ruha színe sem. Az előbbi jelenetben még fekete kombinéban jelenik meg Aldonza, az erőszak-jelenetnél már fehérben. Míg ugyanis az előbbiben még önmaga árulja testét, addig a darab végén – magába szívva Don Quijote gondolatait – már megtisztult nőként akarata ellenére tesznek rajta erőszakot. A Gödör-dalban ("A gödörben se sírtam…") leeresztett indák hálózzák be a Lányt, mint a pók hálójából szabadulni képtelen áldozatot, s eközben kemény szemrehányást tesz a búsképű lovagnak, amiért végül elhitette vele, mégis lehet szép az élet.
Végül mégis a Lány menti meg Cervantest, mikor a "kormányzó" úgy ítéli meg, az író nem tudta "hitelt érdemlő módon bizonyítani" téziseit. Átöltözve, újra feketében – talán már nem Aldonzaként, hanem újra a kitelepített lányként jelenik meg előttünk, s bevégezteti Cervantes játékát. A rögtönzött játékhoz a Lány pozitív befejezést ad, szíve megnyílik, s hajlandó eljátszani Dulcineát, s ezzel igazolja Cervantest: egy csöppnyi hittel csodát lehet tenni, egymásra odafigyelve, egymást segítve le lehet győzni a szenvedést, a bűnt, s tiszta lélekkel lehet a másik elé, s talán az égi ítélőszék elé állni. Csodálatos átváltozás. Fekete Péter tulajdonképpen három nőalakot állít elénk, s ez a három nőalak folyamatosan váltja egymást. A Lány – akinek nevét nem tudjuk – hol "civil" arcát mutatja, hol Aldonzát, illetve a tisztalelkű hölggyé nemesült Dulcienát alakítja. Fekete rendezésében újszerű, hogy nem a Cervantes által kitalált történet Aldonzáját erőszakolják meg, s az erőszakot nem a történetben szereplő öszvérhajcsárok követik el, hanem a kinti világ sötét lelkű kiszolgálói. A Lány többször is átlép a valóság kapuján, s egyszer a szemünk előtt viszi el a fekete pobjeda. Talán még nagyobb a katarzis, mert így az erőszak nem kitaláció, hanem nagyon is valóságos.
Ehhez a nagyon is sokrétű Aldonza-alakításhoz Lapis Erika adta a nevét, valamint a május 21-i előadáson beugró Bodnár Vivien, aki korábban, épp az említett Iglódi-féle rendezésben már játszotta e szerepet. Két egészen eltérő alakítást láthatott a közönség. Bodnár Vivien egy a fájdalmaktól megnemesült Lányt hozott. Ezt az érzést erősítette éterien tiszta, gyönyörű hangja, s visszafogottabb játéka. Lapis Erika alakítása temperamentumosabb volt, szemében több tűz, hangjában több karcosság volt. Egy indulatos, vérbő, dögös Aldonzát festett meg a színpadon.
Ellenben kissé csalódás volt Cserna Antal alakítása a címszerepben. Ugyan legalább annyira hozta az intellektuális pózt, mint Cyaronként a Pesti Magyar Színházban, nyelve és szelleme gyorsan pörgött, de sokszor nem láttam szemében azt a tüzet, amely a félkegyelmű Don Quijote szemében csilloghatott volna. Nem éreztem a Cervantes/ Don Quijote váltásokat a színpadon, kissé így egybefolyt a két karakter, aminek még akkor is különböznie kéne, ha az egyik a másiknak kreatúrája. Minden percében élvezetes alakítást nyújtott viszont a Sanchot alakító Csomós Lajos, akinek ezt az említett tüzet mindvégig ott láttam a szemében. Közmondásai, állandó gegjei végtelenül szerethető figurát hoztak a színpadra. Az este kellemes meglepetése volt a gyönyörűen éneklő Szomor György, valamint az ugyancsak jó torkú Gulyás Attila, a pap, s Gubik Petra, az unokahúg szerepében, valamint a komikus szerepben feltűnő fogadós, Katkó Ferenc és a borbélyt alakító Nagy Róbert. Vadász Gábor, Pedroként, a fő-öszvérhajcsárként szintén méltán kapott tapsot. Míg más rendezésben a második "Kismadár, kismadár!" kezdetű dal az erőszak-jelenettel egybe folyik, s igazi tüzes dalként jelenik meg, lévén, hogy e sorok éneklése közben követik el az erőszakot az öszvérhajcsárok, addig itt Pedro magányos és fájdalmas dalává válik ez, miután néz a nagy, sötét kapura, melyen Aldonza távozni kényszerült az elvtársak szolgálatára.
Az álomvilágot időnként megzavaró, a kegyetlen valóság kapuján át pobjedán érkező ÁVO-s tiszteknek nincs egy dalbetéte sem, kizárólag a száraz próza nyelvén szólalnak meg. A szerzők tán ezzel is igyekeztek őket különválasztani a többi szereplőtől. Cervantes igazi végzete, igazi ellenfele ugyanis végül nem a színpadon végig jelenlévő, kételyeit hangoztató "herceg" volt, hanem a kegyetlen valóság lelkiismeretlen kiszolgálói. Hodu József szigorú, kegyetlen tekintetű és Szabó Lajos gunyoros ÁVO-s tisztjei telitalálat. Ők azok a névtelenek, akik személyükben szimbolizálják a mindenkori hatalom hitvány kiszolgálóit. A darab fináléjában ugyanők, immár nem ÁVO-s tisztekként, hanem a bankok által megbízott öltönyös, fehér inges kilakoltatóként jelennek meg, amint utcára tesznek egy mindenüket elvesztett családot. Ezzel korunk Magyarországának legégetőbb problémájára hívja fel a nézők figyelmét Fekete Péter rendező.
Az utcára került, kétgyermekes család ott találja magát a porond közepén, de a múlt alakjai, az ötvenes években kitelepített sorstársak körbeveszik őket, az eleredő eső elől pedig ernyőt nyitnak fejük fölé. A finálé az ő közös daluk, múlt és jelen áldozatainak fohásza, mely az álmokról, a lelket megerősítő bánatról, az egymás iránti szeretetről, szolidaritásról szól… (…)
Rechtenwald Kristóf
Forrás: Viva la Musical