Sikerrel zár a Mindentudás Színházi Egyeteme
Színházi előadásokat nem „csak” láthattunk tavaly ősztől a Békéscsabai Jókai Színházban, hanem hallgathattunk is: a Mindentudás Színházi Egyeteme izgalmas, egyszerre tudományos és szórakoztató, ismeretterjesztő és beavató sorozatot kínált a közönségnek. Az érdeklődő és fogékony közönségnek, amely minden hónap első hétfőjén zsúfolásig megtöltötte az Ibsen Stúdiószínház nézőterét, díjazva az eredeti, értékes kezdeményezést.
A kalandos utazás utolsó állomására – reméljük, egyelőre! – a színház és társművészeteinek világában – április 8-án Fekete Péter A gondolatcsírától a tapsig című előadásával érkeztünk meg. A Békéscsabai Jókai Színház igazgatójának prezentációja előtt – a hagyományoknak megfelelően – a rendezvény háziasszonya, Kovács Edit színművész mondott köszöntőt. Bevezetőjében szólt a sorozat céljáról; azt kívánták bemutatni, hogyan változott meg a színház műfaja, társadalmi szerepe, eszköztára az évszázadok során, miként alakult át az ókori görögöktől a commedia dell’ artén át a pszichoanalízisig, Hegel kifejezésével a lélekboncolás színházáig. Az előadásokkal a szervezők betekintést igyekeztek nyújtani a kulisszatitkokba, a produkciók gyártási folyamataiba, hogy segítsék a nézőt az üzenet jobb megértésében, a katarzis mélyebb átélésében.
Kovács Edit többek között Goethét idézte, aki szerint a színház létrejöttéhez „kell színész, néző és cselekvés, valamint üres vagy szakrális tér”. A német klasszika kiválósága ugyanakkor figyelmeztette a színészeket, hogy szerepeikben soha ne utánozzanak egy másik embert, mindig három dimenzióban játsszanak, történést varázsoljanak a színpadra. Úgy vélte, kizárólag így tudnak élményt nyújtani, és ehhez kell a szakrális tér, amelyben képesek tükröt tartani, igazi katarzishoz vezetni a nézőket.
Igen, a komoly színház ezt tekinti feladatának, hogy tükröt tartson, katartikus előadásokkal ajándékozza meg közönségét. De hogyan éri ezt el? Milyen hosszú út előzi meg a vastapsot? Mi történik az ötlettől a megvalósítás összetett folyamatán át egészen addig, amíg fel nem megy a függöny? A színházi produkciók születésének műhelytitkaiba Fekete Péter avatta be a hallgatóságot.
Elöljáróban még annyit, hogy aki szereti a színházat és látott már néhány előadást, talán nem hallott túl sok nagyon meglepő, újszerű információt; de az biztos, hogy így rendszerbe foglalva, körültekintően összeszedve, logikusan felépítve, tudományos formában még nem találkozott a színházi bemutatók létrejöttének körülményeivel. De ne vágjunk elébe a dolgoknak! Elvégre színházban vagyunk, ahol az egyének, egyéniségek szerepe mégiscsak fontos, ezt az előadó is többször hangsúlyozta.
Fekete Péter nem tagadta meg önmagát, múltját; ütött-kopott aktatáskával érkezett, amiből fényes karikákat varázsolt elő, és bűvészmutatvánnyal lepte meg a tisztelt publikumot. Jól állt neki, őszinte volt. És persze meggyőző, amikor azt mondta: a karikák szimbolizálják a színházi szakmák egységét, egymásra épülését, szinte az egymásnak való teljes kiszolgáltatottságot. Elárulta, hogy a korábban megszerzett technikai alapokat jól tudja hasznosítani a látványnál, a szereléseknél, számos háttérmunkánál. Szerintem a csapatépítésnél és a motiválásnál is…
- Sokféle színház működik a nagyvilágban, Magyarországon igen erős a kőszínházi repertoár színház hagyománya, ez érvényes a békéscsabai teátrumra is – szögezte le a direktor. – A színház egy olyan alkotótér, amely integrál alkotó egyéneket, egyéniségeket, akiknek fel kell adniuk valamit saját álmaikból, alá kell vetniük magukat a közös akaratnak ahhoz, hogy összefogjanak és egy közös produkciót hozzanak létre.
Az előadásból megtudhattuk, milyen hosszú az út a darab kiválasztásától az alkotói szándékok összefésülésén át a közlési vágy legtökéletesebb megvalósításáig. A bemutatók létrehozásának, majd működtetésének két nagy szakaszát vázolta fel Fekete Péter. Az első szakaszon belül is három rész különböztethető meg: a tervezés, a gyártás és a próbaidőszak. A darab, a műsorterv kiválasztásánál például vizsgálni kell a mondandót, azt, hogy miért éppen ezt vagy azt az üzenetet akarják közvetíteni a nézők felé. Az igénynek „mindig fölé kell lőni, sosem szabad alá menni” – szólt az intelem. A társulatban adott színészek összetétele, karaktere, életkora fontos szempont, és azt is el kell dönteni, kell-e, lehet-e vendéget hívni. Még arra is figyelnek, mit jelent egy-egy szerep eljátszása a színész fejlődésében.
- Egy közpénzekből működő színháznak komoly a felelőssége! És a közönségtől gyakori a bírálat, hogy szórakozni akarunk, nem nevelést kapni. Erre én azt szoktam mondani, hogy a gyerekek is szívesebben mennének dodzsemezni, mint az iskolába. Arra a kérdésre, hogy neveljen-e a színház, határozott válaszom: igen, neveljen! Hiszek abban, hogy a Nóra után a férj kedvesebben fordul a feleségéhez – érvelt az előadó.
Korábbi darabokat mikor lehet újra elővenni, műsorra tűzni? Ez is mérlegre kerül, ahogyan az is, hogy a szomszédos színházakkal a repertoárjukról bizony egyeztetni kell. Nem meglepő, hogy a gazdasági lehetőségeket komolyan kell venni, a szerzői jogokat fontos időben beszerezni. Az alkotó társak kiválasztásánál arra figyelnek, hogy a darab régi vagy rendelik, a műfaja prózai vagy zenés, ha zenés, akkor zenekar és korrepetitor szükséges, a táncok betanításához koreográfus. A látvány, a díszlet, a világítás, a szereplők száma a darabban – mind megannyi eldöntendő kérdés.
Amikor megtörtént a választás, ki kell dolgozni a koncepciót, jön a tervezési fázis. Leírják a bemutató célját, azt, hogy kinek szól a mű, a jogokat, a helyszínt, a technikai adottságokat. A koncepció elfogadása után a tervezés teamek szerint zajlik, minden csapat külön-külön kidolgozza a feladatát. Miután elfogadják a szövegre, zenére, mozgásra vonatkozó terveket, bevonják a gyártókat, árajánlatokat kérnek. Ekkor derül ki, hogy elég-e a pénz az álmokra. Gyártják a jelmezeket, díszleteket, kellékeket, egy korabeli darab esetében speciális ruhákat, fűzőket, rengeteg cipőt. Kelléket lehet kölcsönözni, gyártani vagy vásárolni. A videó egyre gyakoribb, hang- és fényeffektek uralják a színpadot, ami korábban nem volt. Pirotechnika! Fekete Péter bemutatta, egyetlen lövés – viszonylag halk – 450 forint! Elment levizsgázni, hogy ne kelljen minden előadásnál szakembert fizetni.
A gyártással párhuzamosan tart a próbaidőszak a színészeknek, addigra meg kell lenni a játszási jogoknak, az aláírt szerződéseknek, a végleges szereposztásnak, az elfogadott szövegkönyvnek, a díszlet- és jelmeztervnek. Természetesen rendelkezésre kell állni a jóváhagyott költségvetésnek.
Próbák: olvasópróbával kezdődik a munka, aztán elemző és rendelkező, majd részpróbák következnek; külön gyakorolják a táncokat, a dalokat, a jeleneteket. Három-öt hét kell, mire összeáll a darab.
A főpróbahéten már a színpadon zajlanak az események, felépült a díszlet, a jelmezparádén kiderül, hogyan érzik magukat a színészek a ruháikban, tudnak-e mozogni benne. Fontos a technikai bejárópróba a színpadon, és kipróbálják a fényeket, hogy hova milyen világítás, melyik jelenethez melyik lámpa jár. Egy prózai darabnál 50-70 jel, de egy musicalnél akár 500-2000 bejegyzés szól a fény használatáról.
A főpróbák után következik a premier; kiszáll a munkából a tervező és a gyártó team, bejön a műszak, a háttér, élükön a színpadmesterrel. Fodrászok, sminkesek, öltöztetők „dolgoznak” a művészeken, kezelik a ruhákat, a kellékeket. Fénytechnikusok, súgók, nézőtéri kiszolgálók, ügyeletes takarítók és titkár nélkül elképzelhetetlen, hogy felmenjen a függöny!
A kimerítő előadás után még személyes és finanszírozási kérdésekre is válaszolt az igazgató. Aki előadásával nagy igyekezettel kalauzolta hallgatóságát be a kulisszák mögé, fellebbentve a függönyt a titkokról, a ragyogást megelőző küzdelmekről, a kemény munkáról. Sokszor csak egy-két színész a színpadon, és egy egész sereg háttérmunkás, kiszolgáló a sötétben, hogy megszülethessen a varázslat! Képzésük a színitanodában és elismerésük a Teátrum-díjjal Békéscsabán „működik”… Ja, ez is Fekete Péternek jutott eszébe.
A tényfeltáró ismertetés nem ront az illúzión, a katarzison, inkább arról győzött meg, hogy a színház mennyire csapatmunka, milyen példaértékű összefogás, egymásra épülés kell hozzá (karikák, kiszolgáltatottság). Nemcsak testvérművészetek együttese, hanem ugyanúgy alkotók, kivitelezők és befogadók összjátéka. Ahol már korábban otthonra lelt a zene, az irodalom, most már kicsit a tudomány műfaja is. S egy ilyen szellemi kalandozás miért ártana a műélvezetnek? Nagyon is elfér a – szórakoztatáson túl – tudatosan vállalt nevelési szándék mellett a repertoárban.
Niedzielsky Katalin
