Most bajban vagyok, s Te, aki segíthetnél; mindig is segítettél, most csak – remélem – mosolyogsz eme dilemmán. Hogyan is írhatnék valamit, ami személyes, miközben tudom, tízezrek olvassák majd. Mert ugye, a személyes dolgok csak annak szólnak, akit érint. Ez pedig Téged érint, neked szól… Szóval most bajban vagyok ezzel a „személyes üggyel”. S nem hívhatlak fel, hogy megbeszéljük, mint ahogy annyiszor tettük. Nem segítesz most már, ha elakadok egy nyelvtani kérdéssel, de ami sokkal fájóbb: már Te sem kéred ki az én véleményem. Már nem fogom többet azt a köszönést hallani: „Szia Malac! Figyelj már, szerinted…”
Mennyit nevettünk az olyan kifejezéseken, mint például a „sok alternatíva”, vagy a „médiák”. Nevettünk, s úgy tanítottál, hogy közben a véleményemet is kérted, mert vallottad, hitted, hogy aki tollat ragad, aki publikál, nem engedheti meg azt a luxust, hogy a nyelvtani szabályokat, s a drága magyar nyelvet helytelenül használja.
Ezért is esett jól, amikor decemberben felvetetted, talán kellene majd egy kis segítség a szerkesztésben, s rám gondoltál. Amikor az okot is mondtad, már egyáltalán nem örültem, s magamban annak drukkoltam, hogy ne hívjál. Tudtam, ha nem hívsz, akkor minden rendben lesz: az élet megy tovább, ezúttal is Te leszel az erősebb. Ezt reméltem. S nem is remélhettem, gondolhattam mást, mert ismerve az akaraterődet, az elszántságodat, nem is történhetett másképp. Nem sokkal később egy üzletben találkozva éppen laptop vásárláson gondolkodtál, mert – mint mondtad – a kórházban is tudsz így dolgozni. Örültem. Úgy tűnt, telve vagy életkedvvel, erővel. Mint amikor régebben Tevje dalát énekelted vidám estéken csillogó, mosolygó szemekkel. Vagy mikor a baráti társaságban szavaláshoz támadt kedved, s a strófák zengő hangodon életre kelve pátoszi leplet terítettek a néma hallgatóságra.
Vártam ezeket az újabb estéket, s tudtam, hogy megint így lesz. Mert ez így van jól, ez így van rendjén. Nem is hívtál, hogy jól jönne az a segítség. Gondoltam, hogy csak azért, mert minden rendben.
És most csak az jár a gondolataimban, hogy még sincs rendben… Misi ez így nem jó! Ezt másképp kellett volna. Talán ha felhívsz, meggyőzlek arról, hogy ezt ne! Mennyiszer, de mennyiszer hallottam: „mennem kell, mert tudod lapzárta…” De azután még egy óra múlva is meséltél, mert „na, még ezt elmondom…” Ezek a mondatok csengenek a fülemben, s várom a folytatást, várom még azt az egy történetet. Mert nem hiszem el, hogy nincs több.
Malatyinszki András
